Szabolcs Dániában - 24.

"Valami véget ér,
kezdődik más talán.
Látod, megyünk az élet sivatagán,
gyere, mert lépni muszáj!

(Refr.:) Szinte hallom, újra hallom,
szól a régóta vándorlók dala,
minden délben, minden éjjel,
hallom, hogy zeng a dallama.

Néha sötétség vár,
ajkunkba fúj a szél.
De bátran megyünk, lábunk egyszerre lép
Istenünk eszközeként. (Refr.)

Sokan megálltak már,
elég volt a beszéd.
Egész életünk itt a keresztre néz,
értjük már üzenetét. (Refr.)

Aki sír, ne sírjon,
emeld a fáradtat!
Hiszen mindennap itt van, velünk marad.
Újra szóljon ez a dal! (Refr.)"

(Zarándokének)

Hozzászólás megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

Az utolsó bejegyzés

2018. XII. 20. (Cs) - még 11 nap

... van hátra az évből és a dán munkaszerződésemből, de fizikailag ez a hazarepülés napja, a napló tehát itt véget ér.
Otthon már nem akarok evvel foglalkozni, ezért szerda este begépelem, hogy:

Terv szerint eszem egy dupla tükörtojást, az utolsó dolgaimat is bedobálom a bőröndjeimbe (vagy a kukába), majd busszal, esetleg HÉV-vel és vonattal kimegyek a repülőtérre. (El ne felejtsek "lyukasztani" a mágneskártyámmal!) Stockholmi átszállással repülök haza, ami ugyan nagyjából az ellentétes irány, de így volt olcsó a jegy.
Remélhetőleg semmi (nagy) baj nem jön közbe, és Tittyvel együtt elmondhatom: "Ez út hazánkba visszavisz."
Vacsorára véget is érhet ez a két éves kaland, bár az utómunkálatok (pl. a cikkek befejezése és publikálása, visszajelentkezés a magyar állami bürokráciába, kijelentkezés a dánból) még jó eséllyel eltartanak egy darabig.

Sokat gondolkodtam azon, mivel zárjam ezt a naplót. Az eredeti ötletemet már régen elsütöttem, összefoglalót nem akarok (de nem is tudnék) írni. A képmutató vetítést majd személyesen. Ami hébe-hóba eszembe jutott, azt elhasználtam az utolsó hónapok mottóira. Úgyhogy maradjunk a Biblia (bizonyos fordítások szerinti) utolsó szavainál: "Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen."

Az utolsó szirénapróba

2018. XII. 19. (Sz) - még 12 nap

Reggel folytattam a szobánk rám eső felének a szemétmentesítését, majd - amennyire lehetséges volt - eltakarítottam a nevemhez fűződő rumlit a Hevesy laborjában is.
Eltekertem dánra, ahol egy kicsit beszélgettünk, főleg magánéleti dolgokról, pl. Felipe nagybácsi lesz, az egyiptomi ortodox kopt fiú pedig Aarhusban kapott állást. Közben természetesen édességet tömtünk magunkba, majd játszottunk egy keveset (Barkochba-szerűt), a két "végzett" (gy. k. az 5. modultesztet, azaz a "dán nyelvi próbát" teljesített) fiú megkapta a bizonyítványát, végül itt is érzékeny búcsút vettünk egymástól. Érdekességképpen megemlítem, hogy a nyelviskola honlapja már nem ismeri fel az azonosítómat - tegyük hozzá, hogy jogosan, hiszen múlt kedd óta hivatalosan már nem tanulok náluk.
Ebéd után nekiálltam körbejárni a tanszéket, és mindenkitől (akit megtaláltam) pár szóval meg kézfogással (esetenként ölelkezéssel) elbúcsúztam. Visszaadtam a szobánk meg a tanyabájkom kulcsait is.
Az igazgatóval a búcsúbeszélgetés meglepően jó hangulatban telt, alapvetően az általam észlelt problémákra volt kíváncsi. Ugyan nekem már személyesen semmi hasznom ebből, de azért elmondtam mindent, amit gondolok (igyekeztem személyesen senkit nem beárulni, hiszen alapvetően mindenkinek a jóindulatáról meg vagyok győződve, legfeljebb a módszereiket érzem alkalmatlannak). A végén azt mondta, hogy szokatlanul hasznos volt a véleményem, sok új gondolatot ébresztettem benne.
Befejeztem a körsétát, a benti ruháimat bedobtam a szennyesbe, és ami a szobánkban (most már a szobájában) maradt, azt Liuchao-ra hagyományoztam. Ha tudja valamire használni (pl. a bukósisakom még jól jöhet a Bécsből honlap megérkező Mu-nak), akkor jó, ha nem, akkor kidobja.
Hazafelé már gyalog mentem (Hú, de régen csináltam ilyet utoljára!), a portán a belépőkártyámat is leadtam.

Az utolsó edzés

2018. XII. 18. (K) - még 13 nap

Az összeesküvés-elméletek hívei imádták volna ezt a napot. Megtudtam ugyanis, hogy igazából azért engem választottak erre az állásra, mert a jelentkezők közül (akiknek sem a számáról, sem a személyéről nincs semmi információm) rólam feltételezték, hogy le lehet majd nyúlni a tudományos eredményeimet. (Gy. k.: Nem nagy kutató vagyok, hanem nagy balek.) A vicc szerint attól még, hogy paranoiás valaki, még nem biztos, hogy nem akarják elkapni. Nyilvánosan nem foglalok állást, de az talán már minden olvasómnak leesett, hogy a tegnapi beszélgetés Jixinnel komoly csalódás volt. Ezek után pláne nagy élmény lesz az igazgatóval a holnapi búcsúinterjú.

Este csak egy rövid pályát futottam. Lehet, hogy a hosszú is belefért volna a 40 percbe (időkorlátos pontbegyűjtő volt), de nem akartam komoly rohangálást (a nindzsás futópólómat már becsomagoltam, és váltócipőt sem vittem), inkább találkozni szerettem volna még egyszer mindenkivel. (Azért a grog - a mi receptúránk szerinti forralt bor - és a lekváros "almagolyó" is jól csúszott.) Páran furán néztek rám, amikor körbementem mindenkivel kezet fogni, de amikor megértették, hogy véglegesen búcsúzkodom, volt, aki visszajött repetázni. (Persze ha egyszer még Dániában járok az életben, valószínűleg lesz a programban tájfutás.)
Martinék elhoztak az állomásig, közben Oliver elmesélte, hogy amióta a nemzetközi (angol tanítási nyelvű) osztályba jár, érezhetően romlik a dán helyesírása. Ehhez persze hozzátartozik, hogy a dán helyesírás kifejezetten nem hangjelölő (ellentétben például a magyarral); de a jelenség akkor is érdekes.
Az állomás északkeleti részén tettek ki, és mint kiderült, 2-3 percem volt a buszom indulásáig (feltéve, hogy nem akarok fél órát várni). Így aztán - mint ahogyan már oly sokszor a keddi edzés után - ezúttal is sprinteltem egyet az aluljárón át a körforgalomig. A vezető jófej volt, és megvárt.

Az utolsó csoportterápia

2018. XII. 17. (H) - még 14 nap

Egyébként sem szeretem ezeket a pszicho-izéket, de ez a mai csoportos délután különösen is kiábrándító volt. Lehetett volna értelme, de szokás szerint csak a végén (amikor már alaposan túl voltunk a tervezett befejezési határidőn) kerültek elő komoly kérdések, és már nem lehetett rendesen kitárgyalni őket, noha nagyon mély problémákat vetettek fel, amelyek - nekem legalábbis úgy tűnt - igen hosszú idő óta húzódnak. (Csak zárójelben jelzem, hogy szerintem ez azért igen gáz. Mármint a régóta fennálló, de fel nem ismert problémák léte.) Talán több értelmét láttam volna, ha több bizalommal lehetek a jelenlévők iránt, de ez pont nem volt meg, miután Jixin a reggeli megbeszélésünkön (ahol egyébként tényleg volt néhány használható gondolata) közölte, hogy szerinte bizonyos kollégák olyan sokat segítettek nekem a jó tanácsaikkal, hogy be kell vennem őket társszerzőnek. Amikor már azt hittem, hogy végre vége, és esetleg valami értelmes dologgal is foglalkozhatom, akkor nekiálltunk óriás papírcsillagot hajtogatni. Nem irigylem azokat, akik közben leléceltek, és főleg nem a mókát előkészítő kolleginákat akarom bántani, de ez már a mások idejének értelmetlen rablása kategóriába esett. (Nyugi, nem mondtam meg nekik, és Ligán kívül nem is vette észre rajtam senki. Benne meg meg lehet bízni.)
A legjobb, amit a délutánról el lehet mondani (a forralt boron kívül, ami nem is forralt bor volt, hanem grog, ami állítólag különbözik tőle, de szerintem tök ugyanaz), hogy mindenki dugig ette magát édességgel, így mégsem kell búcsú-sütit vinnem. Legalábbis saját hatáskörben én így döntöttem.
Sajnos még szerdára kinéz a dánnak is egy búcsúbuli. Tavaly is az volt az egyetlen óra, amit jobb lett volna kihagyni, és még nincsen rá jó alibim. Persze lehet, hogy holnaputánig lesz.
Holnap talán még szaladgálok egyet, úgyhogy a bejegyzés jó eséllyel elmarad.

Búcsú a fővárostól

2018. XII. 16. (V) - még 15 nap

Eredetileg az utolsó tükörtojás lett volna a cím, de maradt még két tojásom, és még nem tudom, mi lesz velük, úgyhogy nem kockáztattam.
A templomban minden ismerősömtől elbúcsúztam pár szóval. A mindenki az angol tolmácsot, az énekeskönyv-osztogató "Tamás bátyá"-t és a kántort jelenti (neki még a nevét is tudom: Lars). A tolmács még arra is emlékezett, hogy Magyarországról jövök, de ebből ne vonjunk le messzemenő következtetéseket a memóriájával kapcsolatban: ma is csak négyen voltunk, akik angol fordítást kértünk.

Utána (minden különösebb koncepció nélkül) elindultam sétálni. A fagypont körüli hőmérséklet garantálta, hogy ne nagyon andalogjak, de egy-egy forralt borra, virslire, vagy éppen némi térzenére azért meg-megálltam. Jó érzés volt visszagondolni mindarra, amit két év alatt itt bejártam, megnéztem, kipróbáltam, végigcsináltam. (Ugyan egyetlen éjszakát sem aludtam Koppenhágában, de a legtöbb szabadidőmet valószínűleg itt töltöttem el.) Nyilván nem kell túlérzékenykedni a dolgot, de földi életem egy meglepően jól definiálható szakasza most véget ér, és örülök, hogy nagyjából tisztességesen le tudom zárni. A jövőt természetesen csak a Mindenható ismeri, de azt még én is tudom, hogy ha visszajövök ide (ami Schengenen belül nem egy nagy kihívás), az igen érdekes élmény lesz - akár lesz velem valaki, akinek majd mesélek, akár nem.

Az utolsó porszívózás

2018. XII. 15. (Szo) - még 16 nap

Meg az utolsó semmittevős nap (bár az lehet, hogy az egész évben. Legalábbis úgy saccolom, hogy nem nagyon fogok unatkozni, ha hazaérkezem).
Az ilyen "utolsó idő"-ket sosem bírom. Táborban is ezek a legrosszabbak. Semmihez nincs igazán kedvem, és aggódom, hogy mi mindent felejtek ott (itt). Úgyhogy elkezdtem a csomagolást, az egyik bőröndnek nagyjából a fele van meg (a többi cuccra jóformán az utolsó pillanatig szükségem lesz).
Holnap még egyszer, utoljára elmegyek a Szász utcaiakhoz. Így a négy ádventi vasárnapot négy különböző, de számomra fontos helyen töltöm: a roskildei dómban, tájfutóversenyen, a Szász utcában, végül pedig (reménység szerint) odahaza, a mi templomunkban.

Az utolsó közös reggeli

2018. XII. 14. (P) - még 17 nap

Elfogyasztása közben keletkezett valami seb a számban - pedig még a jobb lábfejem (ami az egészen laza cipőt is túl szorosnak érzi) sem teljesen fájdalommentes.
Ahogy a hűtőt elnézem, több komoly bevásárlásom sem lesz már (az utolsó talán szerdán volt), csak tej meg kenyér.

Északon a helyzet változatlan.

Szent Luca

2018. XII. 13. (Cs) - még 18 nap

Az év legsötétebb napjához igen közel eső Luca-naphoz (gy. k. lux=fény) odahaza is rengeteg babonaság/népszokás kapcsolódik, de itt Skandináviában ez a nap még fontosabb, úgyhogy igen kíváncsian mentem délután a dómba. (Itt Dániában még nem tiltották be a rendezvényt.) A vikingeket vélhetően nem a kíváncsiság, hanem a hagyománytisztelet, a látványosság vagy a rokon lány szereplésének a megnézése hozta; mindenesetre a templom zsúfolásig tele volt. (Tegyük hozzá: mint általában minden rendezvényen, legyen az koncert, konfirmáció vagy éppen istentisztelet.) Csak legesleghátul találtam helyet, de legalább nem kellett leülnöm, így viszonylag jól láttam.
Az egyesített gyerek- , az ifjúsági és a lánykórus fehér ruhában (és zokniban, jó viking szokás szerint cipő nélkül), égő gyertyákkal vonult be; élén a menyasszonyi ruhás, gyertyás-koszorús Lucával. Ha valakit érdekel az énekük: https://www.youtube.com/watch?v=aqp6il_QVbA https://www.youtube.com/watch?v=QlaCsGnyxzw Egy kórusének, utána a lelkésznő rövid beszéde (gondolom prédikáció, de nem nagyon értettem), ének, Miatyánk és áldás, ének, még egy kórusének, végül Lucáék orgonazenére kivonultak.
Valószínűleg utoljára voltam a dómban, és nagyon örülök, hogy egy ennyire tipikusan dán eseményen búcsúzhattam el ettől az épülettől, ami (sok más emberhez hasonlóan) nekem is Roskilde jelképét jelenti - csak éppen nekem (két év után) máshogy.

Az utolsó modulteszt

2018. XII. 11. (K) - még 20 nap
2018. XII. 12. (Sz) - még 19 nap

Ha esetleg pár év(tized) múlva visszajövök, természetesen szeretném folytatni a dánt, de az 5. és a 6. modult már nem sima "teszt", hanem komolyabb vizsgák zárják le. (Persze pár év múlva nyugodtan kezdhetem újra az elejétől, de ez most mellékes.)
Az emailes tájékoztató ugyanoda hívott, mint egy éve, majd a valóságban ugyanúgy lementünk a földszinti nagyterembe (amit azóta átépítettek). A vizsgáztató is ugyanaz volt, mint a 2. modul végén, ráadásul még emlékezett is rám. (Szerinte javult a kiejtésem, bár még mindig nem az igazi.) A magnós feladat - a várakozásoknak megfelelően - nehezen ment, de ment.
Az élethez mázli is kell: szóbeli tételnek a kedvencemet húztam (az egyesületek szerepe a dán társadalomban). Erről akármennyit tudok beszélni, hiszen - a munkám és a szállásom mellett - a tájfutóegyesület és az egyház az itteni életem legfontosabb támpontjai.
Értem én, hogy nemcsak dán nyelvet, hanem dán kultúrát is tanulunk (amivel egyébként mélységesen egyetértek), és a világ másik részéről érkezők számára fontos megismerkedni a demokráciával és a munkahelyi szabályokkal (ez a két kötelező tétel), de nekem (mint Unión belüli migránsnak) ezek nem olyan izgalmasak. Nyilván azokról a témákról is mondtam volna valamit (végül is órán elgyakoroltuk mind a hármat), de azért nagyon örülök, hogy a történet körbeért, és a szabadon választott tételemről beszélhettem.
Mivel mindössze ketten vizsgáztunk egy litván hölggyel, a párbeszédes részt értelemszerűen egymással csináltuk; a televízióról kellett igen épületesen csevegnünk.

Az esti edzés memóriafeladat volt: nem kaptuk meg a térképet, hanem a pontokon kifüggesztett térképrészletekről kellett megjegyeznünk a következő átmenetet. Jó móka volt, csak sajnos időmérés nem volt (még csak a rajtban meg a célban sem).
Utána kicsit nehézkesen kezdődött a közös vacsora (és az én ízlésemhez képest iszonyúan el is húzódott), cserébe igazi dán karácsonyi menüt ehettünk: sült kacsa, sült malac, köretnek krumpli meg saláták, végül tejberizs meggyszósszal. A gyerekek igen látványosan meg sem kóstolták a salátákat, ellenben a tejberizsre olyan tömegrajtot mutattak be, hogy egy országos bajnokságon is komoly elismerést váltott volna ki.
Miután szedelődzködés közben tisztázódott, hogy nagyjából utoljára találkoztunk (kivéve esetleg a jövő keddi edzést), az öltözőben Michael (az elnök) meg még néhányan pár szóval, kézfogással (volt, aki öleléssel) elbúcsúztak tőlem. Ez azért tök kedves volt tőlük, nekem legalábbis igen jólesett.

A nagyobbik lány és a barátja költöznek. A régi helyüket már eladták, de az újba csak pár hét múlva mehetnek; ezért most itt laknak, és az összes cuccuk is itt halmozódik.
Szerencsére más izgalmas ma nem történt, mert már nagyon késő van, és álmos vagyok.

2018. XII. 10. (H) - még 21 nap

Ó, te jószagú málnabokor, hogy én mibe keveredtem!
A konyha felé menet (ahol Yvonne utolsó hetével összefüggésben jelentős mennyiségű német csokoládé és egyéb nyalánkság található) összefutottam az egyik kollégával, aki a germán édesipar termékeinek meo-zása (gy. k. visszatevés nélküli mintavételt követő bevizsgálása) alatt megkért, hogy adjam meg a hazai elérhetőségemet, mert a jövőben is szeretne velem együttműködni. Ez eddig rendben van (a munkahelyi emailcímem nyilvános, a titkárságnak direkt meg is adtam); de a kolléga halkan azt is megsúgta, hogy szívesebben közösködnék velem tudományilag, mint az itteni munkatársaival (pontosabban még 3 hétig: munkatársainkkal).
Na pont ezt szerettem volna megúszni! Hogy a jó ég tudja, miféle régi sérelmekre visszavezethető ellenségeskedés frontvonalában kerüljek két tűz közé. Ez akkor sem nagy élmény, ha én vagyok az egyik szemben álló fél, de így aztán igazi rémálom.
Persze a konkrétumot nem értettem, hiába magyaráztattam el háromszor is (angolul), hogy most akkor pontosan mit is vár tőlem - úgyhogy lesz ez még így se.

Holnap a modulteszt magnós és szóbeli része, a munka (több marék ioncserélő gyanta és az egy év alatt megtermelt folyékony radioaktív hulladékok kevergetése egy nagy műanyag vödörben) és az esti edzés után közös egyesületi vacsora, úgyhogy írogatni feltehetően nem lesz időm / erőm / kedvem! (Ugyan eredetileg jobb szerettem volna nem tudni, de dánon a tanárnő elárulta, hogy a modulteszt olvasós és írós része sikerült.)

Az utolsó versenyrendezés

2018. XII. 9. (V) - még 22 nap

Olvasói érdeklődésre írom, hogy a visszaszámláló nem a hazautazásomig, hanem az utolsó hivatalos munkanapomig, azaz idén Szilveszterig számol. Ez az ideérkezésem napja óta így van, mert tavaly újévkor még nem tudtam, pontosan mikor is repülök majd végleg haza, és semmiképpen nem akartam menet közben átkalibrálni az időt. (Azért az még egy időutazós mottó is sok lett volna.)

A tegnap délután a korábban ismertetett terv szerint alakult. A "Julemandens datter" nekem tetszett; szerintem jól csinálják a vikingek, hogy minden évben készítenek egy új karácsonyi filmet, amit aztán ádventben családilag meg lehet nézni a mozikban (a régebbieket meg DVD-n). Olyat még nem tapasztaltam, hogy moziban késés legyen (nem úgy, mint a tömegközlekedésben), most ez is megtörtént, de jól jártunk vele, mert miután betódultunk, rögtön kezdték a filmet (gy. k. megúsztuk a reklámokat). Utána vásároltam néhány (szerintem ötletes) ajándékot.
Minden bizonnyal (vagyis a hangok alapján) a nagycsaládi buli is jól sikerült. A vécéajtóm rejtélyes módon bezáródott, noha nem volt bent senki (Emlékszik még valaki, hány történetemben is szerepelt már ez a motívum?), de Morten egy bankkártyával ügyesen kinyitotta. (Lehet, hogy a dugulás elhárítására is őt kéne megkérnem az apja helyett?)

Ma olyan korán keltem, mintha hétköznap lenne, mert Martin vitt a helyszínre, és ő pontfelvezetett, vagyis már 8-kor hadrendbe kellett állnia. (A dupla tükörtojást azért sikerült belegyömöszölnöm a hajnali programba.) Így legalább segíthettem Mogens-nek felhúzni a sátrat. A szemerkélés nem volt súlyos (nullidőre nagyjából meg is szűnt), de a kutyasereg vonyítása egy idő után nagyon fárasztó volt. Történt ugyanis, hogy a mi versenyünkkel nagyjából azonos téridő-koordinátákon kutyafogat-edzés is volt, ami tagadhatatlanul ritka és látványos jelenség, csak éppen rengeteg helyet elfoglal (amíg el nem indulnak). Néhányan lovagolni is jöttek, amihez maguk hozták a lovat (utánfutóban, amivel természetesen csak öt személyautó helyét elfoglalva lehet leparkolni). A szokásos hegyikerékpárosok már csak hab voltak a tortán, hiszen ők alapértelmezésben hozzá tartoznak bármilyen dán terephez (mint a sirályok csivitelése). Ana-val (akivel a parkoltatást intéztük) minden létező talpalattnyi helyre igyekeztünk autót irányítani (ami a felázott talajon nem feltétlenül volt könnyű móka). Martin (a másik) még a menekülttábor magánterületére is bejárt az autójával (egyébként fölöslegesen, mert addigra a kutyafogatosok szerencsésen elhúzták a csíkot).

Igazi futáshoz nem volt sok kedvem (az orromnak meg kapacitása), viszont röhej lett volna úgy hazamennem, hogy egy kört sem teszek azon a terepen, ahol négyszer is "rendeztem" versenyt, úgyhogy egy könnyű-fehér pályát gyalogoltam le. (Olyan még úgysem csináltam; a gyakorlatban tettem egy 3/4 órás sétát az erdőben - ami alig több, mint a győztesidő kétszerese.) Tényleg nem siettem, 14 min/km-es tempót jöttem, amiben csak az a fura, hogy rendes (nehéz és hosszú) pályán is ilyesmi eredményem szokott lenni. Érdemes akkor egyáltalán futni?

Más tennivalóm nem volt, de mivel reméltem, hogy Allan vagy a pályabontók közül valaki majd hazahoz (nem is csalódtam), inkább nem indultam el a buszhoz, hanem ott maradtam, amíg visszaértek az ufónyom-megsemmisítők. A zászlók összecsomagolásával, hulladékkezeléssel, a dobozok kikapcsolásával elég jól elfoglaltam magam, és ilyenkor már úgyis nagyon ki kell használni a szép időt. Közben egy család kivételével szépen hazaszivárgott mindenki, de az ő fiuk csak nem akart célba érni. Hogy eltévedt, megsérült vagy csak elfáradt, azt nem tudom; a lényeg, hogy a végén szerencsére ő is előkerült.

A Bárkarácsony napja

2018. XII. 8. (Szo) - még 23 nap

Odahaza (reményeim szerint) rendben és vidámságban zajlik a Bárkarácsony. Áldott ádventet kívánok minden résztvevőnek!

Itt a háziak méretes házibulira készülnek, ami arra ösztökél, hogy délután moziba menjek. Kinéztem egy dán karácsonyi (vagy inkább mikulásos) gyerekfilmet, nyelvgyakorlásra jónak tűnik. Kint igen bánatosan esik, de inkább ma tegye, mint holnap, ui. versenyt rendezünk. (A haditerv szerint parkoltatni fogok, és a körülmények függvényében talán futok is egy rövid pályát.)

Az utolsó takarítónap

2018. XII. 7. (P) - még 24 nap

Természetesen nyomasztó érzés volt a félmelegben kiöntenem, kidobálnom és elmosogatnom mindent; főleg, hogy pontosan tudom, mennyi kísérletet kéne még elvégeznem, hogy egy normális színvonalú cikket össze tudjak hozni. Meglepő módon a - lassan egy év döcögő - laborfelújítás melléktermékei (pl. a radiátor alá begyömöszölt konyharuhák, a nyári szellőztetés során betévedt, és azóta elhalálozott ízeltlábúak tetemei) még javítottak is a hangulatomon, hiszen így nem csak a sikertelen kísérleteim emlékeivel szembesültem.
Délután a Hevesyben folytattam a romeltakarítást, de ott ez még több napot igénybe fog venni, ui. a munka során megtermelt több liternyi radioaktív savas lötyit is nekem kell ioncserével ártalmatlanítanom.
Ugyanakkor nem csak az én itteni munkásságom ér véget: a kampusz egyik (látképileg) ikonikus darabjának számító négyes szélkereket is a napokban szerelték le.
Most (egész este) intézeti karácsonyi buli zajlik valahol. Tavaly jelentkeztem rá, de sikerült aznap reggelre belázasodnom; úgyhogy indén inkább kihagytam.

Mikulás

2018. XII. 6. (Cs) - még 25 nap

Evvel a nappal leginkább az ördögnek tartoztam. Reggel a második hazaküldendő dobozommal indultam el, de a Tune-i "posta" (ami az újságospult meghosszabbítása a közért előterében) még zárva volt, ezért továbbindultam Roskildébe, mert ott több "postára" is emlékeztem. Az elsőt nem találtam meg (a szükségesnél 8-10 méterrel hamarabb fordultam vissza), a második csak kisebb csomagokkal foglalkozik, a harmadik pedig nem létezik. Mondhatom, nagy élmény volt a szemerkélő esőben egy (mint utóbb kiderült) hét és fél kilós kartondobozt cipelni, de még nagyobb volt ugyanevvel a tanyabájkon tekerni (miután - meglehetősen nekikeseredve - elbuszoztam Risoe-be).

Délelőtt volt egy tanszéki értekezlet, aminek a szokásos ráérős stílusát nehezen viselem (a témák dán nyelvű tárgyalását pedig nem értem, hiszen ha mindenkire tartozik, akkor kéne - legalább kivonatosan - fordítani, ha meg nem mindenkire tartozik, akkor meg minek húzni vele mindenki idejét), de ettől eltekintve Jacques egész normális vezetőnek tűnik. Azt már nyilván nem fogom megtudni, hogy az új seprű később is jól seper-e.

Mindez azonban elbújhat amögött, hogy az egyik kolléga diszkréten figyelmeztetett, legyek nagyon elővigyázatos, mert a cikkemben bemutatandó eredmények igazából (vagy tulajdonképpen) egy másik kollégát illetnek (aki már egy évvel korábban eljutott ugyanarra az eredménye, mint én), és az illető nagyon érzékeny a szellemi tulajdonára. Ebben csak az a fura, hogy ez az illető támogatja a leghatározottabban a publikációs törekvéseimet, mondván, hogy ha valamit én nem írok le, akkor mások fogják megtenni. Teljesen összezavarodva küldtem el az illetőnek az időközben elkészült cikk-kezdeményt (amint azt már réges-régen megbeszéltük, hiszen ő - elmondása szerint - direkt ezért nem publikálta még eddig a közös-gyanús eredményeket), és csak hazafelé (az újra kezdődő szemerkélésben fél kézzel a dobozt egyensúlyozva a tanyabájk kormánykosarán) kezdett el derengeni, hogy a két tisztelt kollégának talán volt valami régi afférja, és ők igazából arra (vagyis egymásra) céloznak.
Az már pár hónap után feltűnt (és pokolian zavar azóta is), hogy mindenféle rejtélyes nézeteltérések (mert azért ellenségeskedésnek szerencsére messze nem lehet nevezni) hálózzák be a csoportot, de ezek mindeddig megmaradtak a szokásos technikus-diplomás vagy aktakukac-lázadó vonalon. Hogy itt ilyen mély sérelmek lennének, azt álmomban sem hittem volna. Úgy tűnik, nem csak nekem vannak itt kommunikációs nehézségeim.

Az egyetlen komoly pozitívum a mobilomra ragasztott új védőfólia (amit persze már egy éve fölragaszthattam volna, csak az ilyen pofonegyszerű dolgokat többnyire a végtelenségig halasztgatom).

Hazafelé újra megálltam annál a "postánál", amit reggel nem találtam meg: na ott is csak két kilóig vesznek föl külföldi csomagot. Ez után a csomagot hazavittem a Tune-i postára (ahol reggel igen okosan nem akartam fél órát várni a nyitásra, inkább elszerencsétlenkedtem két órát Roskildében - ahol azóta sem tudom, hogy hol lehet egy rendes csomagot postára adni). Kemény befejezés lett volna, ha addigra már bezár, de bármilyen hihetetlen, rendben felvették.

Ennyi bénázás után erősen aggódtam, nehogy az esti koncerttel is pórul járjak, de nem bántam meg, hogy végül rászántam az időt, és elmentem. Egy - számomra ismeretlen hátterű (mondták, de nem nagyon értettem) - gospel-kórus énekelt mindenféle karácsonyi dalokat: ismerteket és ismeretleneket egyaránt. Egy érdekes színűre festett hajú hölgy szólózott is, néhányat pedig mi is a kórussal énekeltünk (a szöveget kivetítették). Városi (gy. k. nem egyházi) programhoz képest nekem kicsit furának tűnt a rendezvény missziói hangvétele, de lehet, hogy totál félreértettem az összekötő mondókákat. A nagyjából félamatőr énekkar és a közönség nagyja is ősz hajú állampolgárokból állt, de az igen visszafogott világításban ez nem volt zavaró. Az elektromos zongoránál ülő "nagyon dán" frizurájú srác viszont ránézésre inkább valami alternatív jelenségnek tűnt, ugyanakkor nagyon értette a dolgát: remek kíséretet biztosított, jóformán kotta nélkül. (Bár lehet, vagy hátulról, ahol ültem, teljesen hibásan mértem fel a helyzetet.)

Az eset fénypontjaként hazafelé menet Patrickbe botlottam, aki éppen egy újságkihordó bringán jött szembe. (A jelenségen ő legalább annyira ledöbbent, mint én.) Talán ez a zsebpénzkeresete, ami errefelé igen gyakori. Legközelebb megkérdezem tőle.

Pontfelvezetés és írásbeli

2018, XII. 4-5. (K-Sz) - még 26 nap

Isten éltessen, Borika! Boldog névnapot kívánok!

Munka címen tovább kínlódom az értelmezhetetlen eredményeim értelmezésével. Volt már ilyen eddig is sokszor (vagy inkább mindig), de Nórával konzultálva valahogy a legzavarosabb kísérlet is publikálhatóvá vált. Na ez most nincs, és nem tudom, mi lehetne helyette.

Tegnap fél három tájban leléceltem, és a haditervnek megfelelően felkerestem Johnt, akivel egy tea kíséretében végigbeszéltük a felvezetendő pontjaimat. Emlékszünk, tavaly ezen a versenyen került egy házzal arrébb a gyerekpálya egyik pontja (kellő kétségbeesést okozva az érintetteknek), és hiába volt minden pontosan a szimbólon, magamtól nem feltétlenül a nyugati bokor keleti sarkához, meg az északi fal déli végéhez tűztem volna a pálcát. (Stekk nem volt, ahogy bója sem, de fényvisszaverő szalagok igen. Csak a saját láthatósági mellényemet sikerült otthon felejtenem.)
Alkonyatkor indultam, de hamar be kellett kapcsolnom a fejlámpámat. Nem siettem, úgyhogy volt időm kellően megcsodálni az Absolon Iskola udvarát (218), az idősotthon sövényeit (203) meg a járdára kinyúló bejárati lépcsőket (a 225 és a 226 között). Még mindig fura érzés olyan helyekre bemennem, ami odahaza bőven magánterület (pl. házhoz tartozó udvar, ahol a család a bicikliket tartja - 205) lenne, de itt nincs elzárva senki elől. Vagy John lebeszélte velük, hogy a mi kedvünkért este pár órára nyitva marad a kapu (noha a térkép eredetileg tiltott belső udvart jelölt - 220). A mélygarázs rácsos kapujánál (230) egy hölgy ugyan megkérdezte, hogy mit csinálok, de megelégedett a válaszommal; az egyik parkoló melletti sövénynél (ami igazából virágágyás volt - 216) pedig egy harcművészeti (vagy küzdősport-) edzésre igyekvő családdal találkoztam. (Ezt sem fogom soha megérteni, miért nem a helyszínen öltözik át valaki, de itt rengetegen buszoznak vagy bicajoznak edzés előtt vagy után az egyesületi mezükben. Persze tagadhatatlan, hogy a Móriczon is többször láttam már edzésről karateruhában hazafelé igyekvő gyerekeket.) A kört a katedrális jól ismert környékén zártam - remélhetőleg minden pontomat a megfelelő helyre telepítve.

Eredetileg nem lett volna több szerepem, de azért jól jött, hogy ott voltam: a forrásra (223) az utolsó pillanatban vittem ki a pontot, és a gyerekek rajtoltatásánál is be tudtam picit segíteni. Meglepően sok idegen (azaz számomra ismeretlen új arc) volt, de persze az én arcmemóriám közismerten pocsék. A magam részéről a rövid-nehéz pályát futottam, elvileg 3,3 km 36 perc alatt (11 min/km), amit nyilván nem szabad komolyan venni, hiszen a pálya első felét én telepítettem. (Meg egyesek szerint bőven többet futottunk.) Az orrom folyamatosan folyt, de a tapis futónaci meg a "nindzsás" kapucnis futófölső egy sima pólóval kiegészítve meglepően jó választásnak bizonyult. (Eredetileg a zöld sapkám is rajtam volt, de a 3. átmenettől a kezemben vittem, mint Soma kutya a csontját a farsangon.)
Verseny után a tavalyihoz hasonló bulit tartottunk (gy. k. almátlan almagombóc lekvárral és cukorral, meg kakaó, de én többnyire vizet ittam). Elbúcsúztam Annamáriától (többen számolgatták, hogy hány edzésre tudok még menni, de ő azokra nem jön), majd - levezetésképpen - még egyszer megcsináltam a körömet, ezúttal pontfelszedőként. Ezután már indultam volna haza, de John felesége még marasztalt, úgyhogy végül Johnnal vacsoráztam. A gombócok után nem nagyon éreztem szükségét további tápláléknak, mégis jólesett, bár a levesnek nevezett sütőtök-főzelék kicsit szokatlan volt.

Ma reggel másfél órás késéssel kelve (direkt kikapcsoltam az ébresztőmet) meglepően ki pihenten és frissen mentem dánra. Tényleg volt egy szomszéd szoba, Annemette oda ültetett le az írásbeli feladatsor, a szótárak meg az igelista kíséretében. Az olvasós részből ugyan messze nem értettem mindent (ami egyébként rettenetesen zavar), de szerintem jól ment; szinte percre időre (55 perc) fejeztem be. Utána gyors pisiszünet, majd az írós rész. Egy óra alatt megvoltam avval is (az ablakon betűző napsugár kifejezetten jólesett), és 25 perccel a határidő előtt gyorsan be is adtam. Bezzeg a magyar írásbeli érettségin inkább aludtam egy órát a kész dolgozatomon, de be nem adtam volna hamarabb! Lehet, hogy most is így kellett volna, nem tudom (fontosabb szempontnak tűnt, hogy mehessek végre ebédelni), mert eredetileg ezt is jónak éreztem, de ebben azóta már kicsit kételkedem. Szerencsére most már kár ezen túráztatnom magam, úgyhogy igyekszem nem gondolni az esetleges hibáimra. (Azért bosszantó, hogy néhány alapvető kifejezést még most is állandóan elrontok. Úgy érzem, nem gyakorlunk eleget. Mintha erre Anne jobban odafigyelt volna.)

2018. XII. 3. (H) - még 28 nap

Csodálatosan langyos (10 C) és szélcsendes időnk volt, élvezet volt kint lenni. Sajnos holnapra nem ezt mondja az előrejelzés, pedig el tudnám viselni.

Dánon tematizáltam a közbeszédet: a tanárnőnek annyira tetszett a modultesztre felkészülésképpen írt mondókám (az egyesületek szerepe a dán társadalomban), hogy egész sokáig arról beszéltünk. Talán a többiek sem unták (nagyon), volt néhány klassz kérdésük.
Shaolin visszajött, Henriket pedig elbúcsúztattuk. (Gy. k.: Ő az öreg szakit a Hevesyből, aki annyi mindenben segített nekem, csak néha túl hosszadalmasan beszél - természetesen dánul.) A forgatókönyv a szokásos volt: egy kis eszem-iszom, majd köszöntőbeszédek (az igazgatótól, Mikael professzortól meg Kaspertől), viking hurrázás és koccintás. Sok ismeretlen arc is felbukkant, nyilván régi (korábban nyugdíjba vonult) kollégák. A fehérbor meglepő módon Dél-Afrikából jött (ami Jacobus miatt fontos).
A nap további részében cikket próbáltam írni, több-kevesebb (inkább kevesebb, mint több) sikerrel. Sajnos a tavalyi kísérletek eredményeinek azóta se lett több értelmük. Hogy lesz ebből mese?

Tegnap éjjel alig tudtam aludni valamit, annyira meleg volt a szobámban. Remélem, ma jobb lesz a helyzet, mert tovább már nem tudom tekerni a fűtés szabályozószelepét, annyira el van már zárva.
Holnap este egyesületi edzés a katedrális környékén előtte pontfelvezetéssel, utána pedig almagombóccal (aminek a gyári változatában alma speciel nincsen, de attól még így hívják); ennek megfelelően a bejegyzés jó eséllyel elmarad.

Ádvent

2018. XII. 2. (V) - még 29 nap

Egyesek szerint (nyilván a böjtöt kezdő hamvazószerda analógiájára) már szerda óta tart, másik szerint csak most kezdődött, de a lényeg, hogy beleléptünk az új egyházi esztendőbe (ami egyszersmind az én utolsó itteni időszakom).
Tegnap este még (utoljára) hajat vágtam és mostam, hogy ma már (egyebek mellett) a hajnyírómat is bedobozolhassam.

Az utóbbi hetekben rengeteg tájfutós programról lemaradtam, de nem mertem megkockáztatni, hogy úgy járok, mint tavaly (gy. k. amikor egy őszi versenyen ronggyá ázva egy jófajta megfázást szedtem össze). Az sem segít a dolgon, hogy a szobám még mindig rettenetesen túltfűl, hiába tekerem akármennyire le a szelepet. Szerencsére John ráharapott az ajánlatomra, és felhívott, hogy holnapután menjek pontot felvezetni. Olyat még soha életemben nem csináltam, úgyhogy a jövő vasárnapi versenyrendezéssel (parkoltatás és talán még valami más) együtt azért helyrebillenti a mérleget.

A tegnap említett rejtélyre egyébként nem derült fény, legfeljebb annyiban, hogy az itteni it. (vagy mise) menete pontosan követi az énekeskönyvi rendet - azaz kissé merevebb (vagy ha úgy jobban tetszik, fegyelmezettebb), mint a a Szász utcai. Ehhez az épülethez (több évszázadnyi uralkodó koporsójához) talán jobban is illik így. Első ránézésre az átlagéletkor is lényegesen nagyobbnak tűnik, meg a kórus is "profibb"-nak. Nem tudom (és most már nem is fogom megtudni), hogy hosszú távon a magaménak tudnám-e érezni; de mindenképpen örülök, hogy kipróbáltam.
Utána a nyílt napon (a padlástúra előtt és után) még körbejártam párszor a templomot. Ez is kvázi utoljára, hiszen jövök még majd ide (lucázásra), de akkor körsétára már valószínűleg nem lesz lehetőségem.

2018. XII. 1. (Szo) - még 30 nap

Odahaza a magyar dolgozó nép (amihez egy hónap múlva majd én is tartozom) dolgozott, de én a szokásos szombati szórakozásaimat végeztem (gy. k. dán házi, mosás és hasonlók, kockulás, elmaradt magyar és dán emailek megválaszolása).

Holnap nyílt napot tartanak a dómban (padlástúra), úgyhogy (most először) dán nyelvű vasárnap délelőtti istentiszteletre megyek oda, amit ráadásul szentmisének hívnak. Nagyjából az ideérkezésem óta tervezem, hogy egyszer ezt is megteszem, de direkt a végére hagytam (hátha akkor majd értek is valamit a dánból). Hát, most már nincs mese, itt a vég (akár értem, akár nem).
Egyébként két év alatt sem derült ki számomra, mi a különbség az istentisztelet (gudstjeneste) meg a szentmise (højmesse) között, ugyanis a dán evangélikusok (történelmi és egyháztörténeti okokból) mind a két kifejezést használják. Talán holnap erre a rejtélyre is fény derül.