Szabolcs Dániában - 23.

Hozzászólás megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

Az utolsó havi összefoglaló

(Gy. k.: A decembernek csak az első 2/3-át töltöm itt, az utolsó harmadot már odahaza.)

Eredetileg veszteséglistát akartam készíteni, de kaptam néhány "Összességében hogyan értékeled a Dániában töltött két évedet? Megérte?" jellegű kérdést. Mélységesen megértem, ha valaki ilyenekről érdeklődik, úgyhogy - a napló eredeti célját figyelembe véve - ezekre itt és most (is) válaszolok.

A két év alatt (a teljesség igénye nélkül) az alábbi veszteségek értek:
Elvesztettem a hajdani úttörősípomat és a barna kesztyűm bal felét, továbbá a jobb alsó bölcsességfogamat. Amortizálódott (gy. k. javíthatatlanul elszakadt illetve kilyukadt) néhány zsebkendőm, zoknim, alsógatyám, pólóm és a szürke pizsamám. Kinyúlt (vagy csak észrevettem, hogy kinyúlt) a fekete bozótgúnyám. A bőröndöm is alaposan megsínylette az ide-oda röpdösést (mármint az a bőrönd, amelyik nem volt már előtte is rendesen viharvert). Az első tájfutáshoz vett cipőmet is használhatatlannak minősítettük, és végül a kabátom sem úszta meg karcolás nélkül a bringás balesetet.
Vagyis (elhanyagolható kivételekkel) csak a két év alatti természetes amortizációról beszélhetünk. Talán nem is baj, hogy végleg itt kell hagynom néhány kacatot, hiszen akik ismernek, azok tudják, milyen nehezen válok meg bármitől, legyen az akár nyilvánvalóan hasznavehetetlen.

Ennél sokkal fontosabb, hogy rengeteg hazai programról lemaradtam, de ne legyünk igazságtalanok: cserébe rengeteg itteni programon vehettem részt, egy jó részükön ráadásul rendezőként illetve szervezőként. (Érdekes, hogy tájfutóként többnyire rendezzük az eseményeket, míg tudományos körökben inkább szervezünk.

A szakmai eredményeket nehezebb összeszedni (talán mert nem nagyon léteznek). A Tudományos Lényeg még pont nem dőlt el: két Publikációból (rendes angol cikk) vagy lesz valami, vagy nem, márpedig kutatóéknál ezen múlik minden (elegem is van ebből az állandó stresszből rendesen). Speciel én meg egy konferenciaposztert is szeretnék (a nyelvi nehézségek miatt kissé zavaros, hogy az osztályvezető hogyan áll az ötlethez), és talán a két éve hánykolódó magyar nyelvű cikkemből is lehet még valami egyszer.
Egy-két (potenciális és valós) társszerzőmre rájött hirtelen a segíthetnék, ami persze nem baj (ellenben kifejezetten jó), de ha hamarabb jön rájuk, és az érdemi munkához adnak valami segítséget, az mindnyájunk életét könnyebbé tehette volna. Persze igyekszem megköszönni nekik, és kihasználni a hirtelen jött hátszelet, de valahogy majd megpróbálom elmondani nekik, hogy nem csak az utolsó hónapban kéne támogatni a munkatársakat.
A két év alatt lett néhány ötletem, hogy mi mindenről szeretnek majd beszelni a haza konferenciákon, de ez mar csak hab a tortan.

Mindent összevetve szakmailag inkább a csalódás volt az egész. Van előnye is ennek a multikulti munkahelynek (tényleg világszínvonalúak a műszereik meg a kutatásaik), de a tucatnyi értekezlet és a közös programok (többnyire étkezések) ellenére állandóan kommunikációs problémákkal küszködünk.
Pl. 1.: Egy-két embert hat lóval sem lehet rávenni, hogy töltse ki a műszernaplót. Innentől kezdve a napló pont arra nem használható, ami az értelme lenne.
Pl. 2.: Amikor két hete elpanaszoltam, hogy mennyi kínlódást jelentett a 28. és 30. minta (házi használatban: Devil´s Samples, azaz az Ördög Mintái), az egyik fickó kapásból közölte, hogy persze, hiszen azok nem acélból, hanem cirkóniumból vannak. Könyörgöm, ezt nem lehetett volna egy éve kibökni?
Pl. 3.: Több hónapom ment el olyasmire, amiről 10 perc alatt kiderült, hogy fölösleges. Ehhez az kellett, hogy két nagytudományú (ez most nem gúnyolódás, tényleg azok) kolléga egyszerre jöjjön el egy megbeszélésre, és mindketten odafigyeltek arra, amiről beszélünk.
Pl. 4.: A kedvencem az volt, amikor az első spektrumomra az egyik kolléga rábólintott (mondván, hogy neki is ilyen), a másik meg kapásból rávágta, hogy rossz. (Lényegeben minden helyzetben ez a reakciója.) Amikor végre egyszerre megnézték, akkor jól elvitatkoztak, és megállapodtak, hogy igen, így kell kinéznie.

Szóval én ide nem tudtam, de nem is igazán akarok beilleszkedni. (Gyorsan tegyük hozzá: azért egy csomó kolléga jó fej.) Vagy az én szakmai felkészültségem nem megfelelő – ez is egy reális lehetőség. (Szögezzük le, a nálam fiatalabbak kutatóknak is lényegesen hosszabb a publikációs listájuk, mint nekem.)

Most viszonylag pocsék az idő, de tavasztól őszig nagyon élveztem a tájfutóversenyeket, a természetet, meg a (szerintem) természet- és emberközeli településeket. A jóléti társadalom pazarlási szokásai rémesek, de ettől eltekintve érdemes volt idejönnöm (nyelvtanulás, világlátás, kirándulás). A kaja (magyar szemmel nézve (illetve nyelvvel ízlelve) igen gyenge, bar egészséges. Szóval szakmailag nagyon necces volt az egész, attól eltekintve viszont pozitív a mérleg.

2018. XI. 30. (P) - még 31 nap

Nagyon jó volt újra fűtött szobában aludni, de ma estére már igen messzire röpültünk a ló másik oldalán. Szerencse, hogy nincs hőmérő a szobámban, mert már kiakadt volna. Ennek fényében annyira letekertem a fűtésszabályozót, amennyire csak (a letapadástól félve) mertem.

A mai volt az utolsó intézeti értekezletem (ahogy Yvonne-nak és Xue-nek is). Az anyagi helyzetről szóló tájékoztatást nem teljesen értettem, de annyi azért átjött, hogy az egyetemi átlagnál messze jobbak a jövő évi kilátások. Ennek örülök, bár engem közvetlenül már nem érint.
Xue előadása még a tegnapelőttinél is jobb volt, pedig már az sem volt semmi. Igazán remek befejezése volt ez az itt töltött évének, a legjobbakat kívánom a doktorijához! Ki tudja, találkozunk-e még (bár a 2020. évi LSC konferencia köztudottan Kínában lesz).
Este az indulása már kevésbé volt olajozott, erős pánikhangulatban dobált ki mindent az íróasztaláról (Liuchao egy polcnyi kínai kaját örökölt). Na persze még nem tudjuk, hogy én hogyan viselkedek majd két és fél hét múlva. (Mindenesetre az egyik működésképtelen nyomtatót előrelátóan átcipeltem a Jacques szobája előtt kialakuló informatikai lomtárba.)

2018. XI. 29. (Cs) - még 32 nap

Tegnap éjjel még a folyosón aludtam, ahol a radiátor (ki tudja, miért) hideg volt, de ma este a meleg szoba régen nem tapasztalt melegsége fogadott. Kicsit túl is fűlt már, úgyhogy lejjebb vettem a fűtést.
Jóformán egész nap esett (meg hideg szél is fújt, de az tegnaphoz képest nem újdonság). Az orrom még bírja a strapát, de pár napja rámjött valami hasmenés, és ma még a derekam is fáj.
Jacques elrendelte a kallódó informatikai hulladékok összegyűjtését. Meg említettem neki a mi épületünket, fél óra múlva átjött megnézni, és majd elájult a disznóóltól, ami az STR-esek szobájában uralkodik. Kár, hogy nem fogom megtudni, hosszabb távon hogyan válik be, mert egyelőre meglepően értelmes főnöknek tűnik.
Ebéd közben elmeséltem a többieknek, hogy vasárnap lesz a nyílt nap a dómban, amit idén is meg szeretnék játszani. Egyrészt újra megnézném a padlást, másrészt pont Roskildében még nem voltam vasárnap délelőtti it.-n. Érdekes módon Kasper (a társaság egyetlen tőzsgyökeres dán tagja) érdeklődött a leginkább.
Jixinnel két és fél órán át konzultáltunk a két reménybeli cikkemről. Úgy tűnik, bepánikolt, hogy mi lesz, ha értelmes publikáció nélkül megyek el. (Most komolyan, mi lehetne? Talán megszólnak a hívek?)
Odahaza közigazgatási alapvizsgát meg szakvizsgát akarnak tetetni velem. Megkérdeztem két hozzáértő barátomat, az egyikük szerint értelmetlen, de ártalmatlan; a másikuk szerint lehet valami haszna, de azért fel kell rá készülni. Evvel így persze nem mentem sokra, viszont mind a ketten megjegyezték, hogy már nagyon várnak haza. Na ez ellenben nagyon jólesett.

Váratlan fordulat

2018. XI. 28. (Sz) - még 33 nap

Fagyos éjszaka után (szerencsére csak kint, bár a fűtésrendszer változatlanul nem méltóztatott működni) fehéres reggelre ébredtünk. Még gyenge hószállingózásnak is kevés volt, de azért a puszta dérnél kicsit több. Ez még nem lett volna baj, a bolond szél kellemetlenebb volt.
A nap folyamán több műszer használatát is megmutattam Jixinnek meg Gunnarnak. Szerintem ugyan fordított szereposztásban kellett volna ennek történnie nagyjából 20-22 hónappal ez előtt, de így legalább a panaszkodás gyanúja nélkül megoszthattam velük egynéhány problémát. Mindenesetre a buzgó jegyzetelésükkel annyira röhejes látvány lehettünk, mint egy kommunista pártfőtitkár a kísérőivel üzemlátogatáson.
Délután Xue tartott főpróbát a pénteki szakmai előadásához (ui. szombaton utazik haza). Ahhoz képest, hogy időnként össze-vissza aggódik, és állítólag most beszélt először nyilvánosan angolul, az általános vélemény szerint kifejezetten színvonalas volt a vetített anyag és a szóbeli kísérőszöveg is.
Végül a cím megmagyarázása: Idehaza meleg fűtéscső fogadott. Ugyan az elmúlt napok alatt jó alaposan áthűlt szobámba ma éjjelre még nem nagyon lenne értelme visszaköltöznöm, azért ez akkor is kedvező változás.

2018. XI. 27. (K) - még 34 nap

Az éjjel mérsékelten volt élvezetes, de azóta több fronton is beerősítettünk. A nyári paplanomat a derékaljamra terítettem, hogy alulról se fázzak, így ma már szendvicsben alhatom. Napközbenre nyitva hagytam az ajtót (a kutya bejövetelét egy székkel igyekezvén megakadályozni), hogy jöjjön be némi meleg. Amikor hazaértem, a háziurat meg a nagyobbik lányát is heves ügyködések közepette találtam: telefonos segítség mentén feltöltötték vízzel a kazánt, hátha így már méltóztatik működni.

Reggel munkába menet feladtam a postán (vagyis a közért újságosstandjánál) egy szép nagy doboz mindenfélét, amire itt már nem lesz szükségem, és a bőröndjeimbe nem férne mind be. (Leginkább az Ágiéktól kölcsönkapott könyvekre és a nyári ruháimra tessék gondolni.) Légyszi jelezzetek vissza, ha megérkezett!

A nap fénypontja a tűzjelzés volt. Csak lassan esett le, hogy a mi épületünk számát mondják be a hangosbemondón. Ki is mentem a ház elé ellenőrizni, de stimmelt. Rajtam kívül csak a svájci lány tartózkodott bent (ő régebb óta van Dániában, mint én, ennek ellenére még angolul sem értette a dolgot, nemhogy a dánul), de fél percen belül megjelent néhány STR-es kolléga, és még az igazgató is előkerült (bár ő csak a szomszéd épület raktárjának hátsó ajtajából figyelte az eseményeket). Újabb fél perc alatt tisztáztuk, hogy tűz szerencsére sehol sincs, és mire a portás is kivonult, már meg is találtuk a folyosón a pirosan világító füstérzékelőt. Az jelzett be, de hogy mitől, azt nem tudjuk.
Persze nem öröm egy ilyen vakriasztás, de figyelembe véve, hogy csak az ittlétem alatt leégett már egy épület és volt hétvégi tűz egy szárítószekrényünkben (az égésnyomok remekül látszanak a kis műhely falán), a magam részéről igyekszem a lehető legkomolyabban venni ezeket a dolgokat. És legalább a kollégák reakcióit is megismertük.

2018. XI. 26. (H) - még 35 nap

Tegnap már annyira hideg volt (odakint és a szobámban egyaránt - bár nem egyenlő mértékben), hogy újra szóltam a háziúrnak, piszkálná meg újra a szelepet. Sajnos nem a szelep a hibás, hanem valami cső a padláson (ezt én sem értem), de megígérte, hogy hív szerelőt. Ma este elmondta, hogy hívott is, de az csak hétfőn jön. Mármint jövő hétfőn. (Esetleg a szomszéd is meg tudja szerelni a dolgot, ő csak/már pénteken elérhető lesz.) Addig matracostul kicuccoltam az "előszobámba" (ami leginkább talán gardrób vagy hobbiszoba, de amióta itt vagyok, nagyjából az én tanulószobám), ugyanis - amint arra a háziúr rávilágított - az itteni radiátor működik. (Jó, hogy rávilágított, mert önmagában a radiátor hőmérsékletéből nem feltétlenül jutottam volna el erre a következtetésre.)

Kissé sajátságos az összkép, amint a matrac keresztben fekszik a szoba közepén, de csak így tudtam a fejemet az asztal alá rendezni. (Gy. k.: Ott van a radiátor, ott van a legkisebb esélyem megfázni.) És hát a legóvatosabb visszafogottsággal is bevallhatom, hogy életem folyamán aludtam én már furcsább szituációkban is: szekrény tetején (mozgássérülttáborban, mert keménykedtünk Ervinnel), sínek között a talpfákon (ne aggódjunk, a síneken olyan régen járt vonat, hogy a talpfék között már élő fa is nőtt), barlangban, félig összedőlt csűrben (mindhárom a gimnáziumi osztályfőnökünk szervezte kiránduláson), radarállomáson, tangyümölcsös irodaépületében (meteorológiai nyári gyakorlaton), billiárdasztal alatt (tájfutóversenyen), templomban (ahol Szilvi - saját bevallása szerint - még sosem aludt, pedig akár mindennap megtehetné), rácsos kiságyban (érettségi előtt 2 évvel), folyosón (sítáborban), meg persze tornateremben, sátorban, szabad ég alatt, autóban és repülőn. (Érdekes módon lakókocsiban meg hajón még nem.)
A szobám (meg a másik bérbeadható szoba) ajtajait becsuktam, így az előszobámban egészen elfogadható a helyzet. Az igazi szobámban kifejezetten hideg van, ui. az ablakok lényegében nem hőszigetelnek. (Úgy tűnik, ez itt országos jelenség.) Kicsit úgy vagyok, mint az Apolló-13 személyzete, amikor a robbanás után átcuccoltak a holdkompba. Itt is kissé hűvös a felállás, de pár éve egy Sas-réti (vagy Sás-réti) kirándulásnak utcahosszal a szabad ég (valójában egy esőház) alatti alvás volt a fénypontja (a sötét éjszakában). Aznap este csak halkan vallottam be a konfirmandusainknak, hogy mennyire szeretnék én is velük aludni - amit (a leszálló sötétségben, a vadállatok egyre intenzívebb hanghatásai közepette) meglepően pozitívan fogadtak. Talán azért, mert én nem vagyok szülő, így nem számítok annyira felnőttnek, aki elrontaná a mókát. (A szülők szemében viszont vélhetően felnőttnek számítok, mert ők is némi megkönnyebbüléssel nyugtázták a "szobabeosztás" módosulását.) Ha pedig akkor örültem az egy éjszakás kalandnak, akkor most igazán hálás lehetek az egész hétért.

Egyébként volt osztályértekezlet is, ahol ünnepélyes keretek mellőzésével elbúcsúztam a társaságtól, meg agyaltunk egy poszterről, de mindez - fontosság tekintetében - nem rúg labdába az itthoni események mellett.

Mi mindenről lehet lemaradni egy nap alatt?

2018. XI. 25. (V) - még 36 nap

Szégyen-gyalázat, de elfeledkeztem a kisebbik unokaöcsém 3. szülinapjáról. Tibi bácsié is elmúlt már, de azt legalább ma ünnepelték; és értesítést kaptam egy Félix születésnapjáról is. Tegnap az Emmák, ma a Katalinok névnapja van, a heti Erzsébetekről, Jolánokról és Olivérekről már már nem is beszélve. Sok boldogságot kívánok minden érintettnek, Isten éltessen Benneteket!

Már a buszmegállóban álltam, amikor rámjött a hascsikarás. A kolbászos dupla tükörtojás még nem lehetett, a csokihabról sem hinném, inkább az ebéd című virslihez evett konzerv franciasalátára gyanakszom. Elátkozott termékcsalád lehet (vagy tesznek bele valamit, amit a bélrendszerem nem csíp), mert tavaly tavasszal (azt hiszem) a makrélasalátájuktól volt gyomorrontásom. Egyébként a franciasalátát - ami Franciaországban a nizzai saláta névre hallgat - itt olasz salátának hívják.
Némi kínlódás után eljutottam a templomig, de a mellékhelyiség előtt sor állt (konkrétan egy egytagú sor), így csak harangozás után, a kezdőbeszéd alatt jutottam be. Volt keresztelő is, ami miatt 5-10 perccel hosszabb volt az egész - talán emiatt nem várta meg senki az orgona végét, hanem a "kimenő" alatt megindultunk kifelé.

A legkisebb unokatestvérem még tavaly rám bízott némi lejárt svéd pénzt avval, hogy alkalomadtán váltsam be. Ezt természetesen meg is ígértem neki, ám - mint az pár napja kiderült - teljesen félreértettem az instrukcióit. Azt hittem, hogy a pénzt egy Malmö egy mellékutcájában megbúvó (azóta egyébként be is zárt) spéci, igen szűre szabott nyitva tartású (pl. munkanapokon 10-16h) bankfiókba kell vinnem. (Ennek megfelelően mostanáig - szabadság hiányában - nem is küzdöttem a témán.) Ehhez képest egy olyan pénzváltóhálózatról van szó, amelynek a Malmö központi vasútállomásán lévő fiókja is minden este legalább hatig nyitva van, de a koppenhágai főpályaudvaron lévő fiók nyolcig. Ámde a szóban forgó bankjegyek cseréjére csak idén nyárig volt lehetőség (amint azt Dóri korrektül meg is írta). Vagyis ha időben utánajárok a szükséges információknak, akkor minden fáradság nélkül megoldhattam volna a problémát, de most már a Svéd Nemzeti Bankkal kell levelezni. Mint a Keleti (vagy Nyugati) Boszorkány ezüstcipője, vagy amikor Hisztis Myrtle-t kellett megkérdezni a haláláról.

A Malmö-i székesegyházat sem tudtam belülről megnézni (áprilistól decemberig tatarozzák), így csak körbejártam, és - ha már ott voltam - sétáltam egy kicsit a belvárosban. Van néhány szép régi ház (nem sok), és már üzemel az ádventi vásár is (pedig még csak most ért véget ez egyházi esztendő). Biztos, ami biztos alapon - hiszen ki tudja, mikor lesz rá újra lehetőségem - ittam egy alkoholmentes forralt bort (gy. k. meleg szőlőlé - csak ilyen volt); de a nagy megrázkódtatás a "lángos" volt. Nem a kinézete (nem vettem szemügyre) vagy az íze (nem próbáltam ki) volt megrázkódtató, hanem hogy magyar ékezettel szerepelt e neve (a svéd ábécében ugyanis nincs "á" betű).
Elsétáltam egy világítótoronyig, majd még világosban hazaindultam. A hideg miatt folyamatosan csurgott az orrom, és az általános egészségi állapotom sem az igazi. Tök kellemetlen, de legalább kísérleti bizonyítékom van rá, hogy nem lett volna jó ötlet ma tájfutni. Nyilván az itthoni hideg sem tesz túl jót. A szobám fűtése még mindig nem működik, úgyhogy most nyitva tartom az ajtót, hogy bejöjjön a meleg, de itt gépelek a küszöb mellett, hogy ne jöjjön be a kutya. Meg a macska se.

Odafelé nem ellenőrizték a jegyemet (a személyazonosságomat sem), visszafelé többször is. A koppenhágai átszállásnál az utolsó percben értem a vonathoz, ahol - ki tudja, miért - egyszerre hárman-négyen is tőlem szerették volna megtudni, hogy vajon az a szerelvény megy-e Aalborg-ba, Slagelse-be, Sorø-be illetve Vejle-be. Így utólag mindegyik igen, de a pillanat hevében (és a vágánycsere jelzése miatt) nem mertem biztosra mondani, és az sem segített, hogy egyszerre kérdezték angolul meg dánul - meg erős Jylland-i akcentussal. Mindenesetre azt hiszem, az Aalborg-ba menő család (akiknek egyébként valahol pótlóbuszra is át kellett volna szállniuk) végül nem mert felszállni. Legalábbis nem az én ajtómnál. De náluk is pórabbul járt az a néni, aki Valby-ben (ki tudja, miféle megfontolásból) leszállt, majd - az ajtók záródása után - elkezdte verni az ablakot, hogy ő mégis visszajönne. Talán a csomagját felejtette fönt, mint a repülőtértől Triangeln-ig utazó svéd apa és fia (akiknek leszállás előtt még bevillant, hogy valamit cipelniük is kéne)? Vagy csak egy ismerőséhez szállt le, mint a Hyllie-ben a svéd sógornőjétől angolul búcsúzkodó olasz lány? Mindenesetre a távirányítású ajtó nem nyílt ki.

Talán a tegnapi segítőparti jobban sikerült...

2018. XI. 24. (Szo) - még 37 nap

A háziúr fűtésszabályozószelep-piszkálgatásának egyelőre nem mutatkozik semmi eredménye. Ez éjjel nem gond (ui. tegnap óta a vastagabb paplannal takaróztam), de nappal kellemetlen.
Bemelegítésképpen az IBF cikk c. végtelen történetet írtam tovább (tanácskérő email formájában), majd dánoztam. Megcsináltam a negyedik modulteszt utolsó (negyedik) feladatsorát (kivéve az írásos feladatokat, de olyat kapunk eleget házinak), és a tankönyv diktálós (tollbamondós?) feladatai is megvannak (hétfőn megpróbálom kijavítani vagy kijavíttatni azokat). Holnap jó lenne még a második szóbeli tételről (jólét és demokrácia a munkahelyen - micsoda marhaság) írnom egy oldalt, de lövésem sincs, mit lehetne.
A csomagolás igen lassan döcög, de most már kvázi tele a doboz. Mivel Ági habverőjét (vagy robotgépét) is hazaküldeném, elkészítettem az egyik tőle (másfél éve) kapott csokihabot. Soha nem tettem újévi fogadalmat ("nem hiszek bennük"), de mivel az év első óráján muszáj volt valamit mondanom dánon, ezt mondtam. Végülis megtartottam, még 2018-at írunk. (A gyümölcslevest holnapra tervezem.)
Nem hittem volna, hogy négy adag csokihab elfogyasztása nehezebb, mint az elkészítése, de az utolsó adagot jobbnak láttam eltenni a hűtőbe. (Csokihabbal még úgysem ettem tükörtojást - bár van valami spanyol - vagy katalán, esetleg baszk - kolbászom is.)
Ennyi lustaság hosszú távon már nekem is megárt, úgyhogy holnap ... (Na az majd holnap kiderül.)

2018. XI. 23. (P) - még 38 nap

Ahhoz képest, hogy szabadság, meglehetősen nyomott hangulatban voltam. Az egész napos szürkeség okozta? Reggel fel sem tűnt, hogy felkelt a Nap, annyira sötét maradt minden.
Vagy a hideg? Lassan egy hete meglehetősen zimankós a szobám, ami érdekes módon éjjel, alvás közben annyira nem rossz, de ma délelőtt igen kellemetlen volt. A "magnós" szövegértés megy a leggyengébben dánból, megpróbáltam azt gyakorolni (véletlenül találtam néhány használható feladatot a tankönyv honlapján), de melegítőben is fáztam rendesen. (Este szóltam a háziúrnak, egy kalapáccsal meg egy csavarhúzóval piszkált valamit a szabályozószelepen, de még nem nagyon mutatkozik a hatása.)
Egyébként a dán se megy annyira, mint szeretném, bár tagadhatatlan, hogy nyár óta nem nagyon jutott rá annyi erőm meg időm, mint szerettem volna. Meg persze a motivációm sem a régi - hiszen most már minek tanuljam?
Lehet, hogy egyszerűen csak ez van rám ilyen hatással (mármint hogy egy hónap múlva végleg itt hagyom Dániát)? A tájfutáson meg a szép környezeten (gy. k. a vöröstéglás épületek és a sok zöld) kívül nem nagyon fog hiányozni semmi.
Ettől még persze a felszámolással kapcsolatos teendők önmagukban is nyomasztóak, de ma körítés is volt hozzá. Délben két busz is sikeresen elment az orrom előtt (az első után nem akartam negyed órát egy helyben toporogni, hanem elindultam gyalog, hogy egy kicsit mozogjak a hidegben, de a következő busz pont a másfeledik megállónál jött. Szerintem korábban, mint kellett volna, de persze nem tudom biztosra. Mindenesetre ez sem javított sokat a hangulatomon.
Viszont a bankban a bankszámlámat (azt, amelyiket először - igen sok macera árán - igényeltem, de végül semmire sem használtam) secperc alatt megszüntették. Magyar személyi, dán TAJ-kártya, adjam vissza a bankkártyát (amit még nem is aktiváltam), írjam alá a papírokat és tessék a pénzem. (Mint a whastoni bíró cégtáblája: Itt lehet lovon megesküdni és gyalog elválni.) Utána töprengtem egy kicsit, hogy hol is ebédeljek, de elég hamar leesett, hogy csak a főtéri virslist tudom elképzelni. Máshol valahogy nem éreztem volna stílusosnak. Sajnos a templomajtón még mindig nincs kint a decemberi program, de egy hirdetőoszlopon láttam egy "civil" ádventi koncertet - még érdekes lehet.
Azért leginkább mégiscsak a két éve hánykódó magyar cikkem helyzete keserít el. A részletek nem ide tartoznak, de úgy érzem, hogy a "lektor" (a bíráló) illetve a szerkesztőség kifejezetten méltánytalanul járnak el az ügyben, és nem tudok ellene mit tenni. Többet természetesen nem írok abba a folyóiratba, de nem tudom, hogy evvel még küzdjek, vagy vonjam vissza (és esetleg hagyjam veszni az egészet).
Van még egy igen erősen kudarcos mesefonál, de azt majd (előreláthatólag) vasárnap.

2018. XI. 22. (Cs) - még 39 nap

Kicsit kevésbé feszített a helyzet, így nem kellett reggeltől estig a laborban lennem, hanem nekiláthattam a számítógépemen felhalmozódott tennivalók visszatermelésének is. Északon a helyzet változatlan.

2018. XI. 21. (Sz) - még 40 nap

Hiába próbálom tartani magam, az orrom egyre jobban dugul. Északon a helyzet változatlan.

2018. XI. 20. (K) - még 41 nap

Ezen a héten már kifejezetten rossz az idő, holnaptól az eggyel melegebb sapkámat, a kabátot pedig béléssel fogom felvenni. Az orromat csak egy hajszál választja el a rendes megfázástól (még nem dugul nagyon, de odakint egyre inkább folyik), ezért a ma esti rohangálást kihagytam.
Jixinnek ma van a születésnapja, hozott három kis (ugyanolyan) tortát. Amíg azokat ettük, elmagyarázta, hogy a hagyományos kínai egészségügy szerint ún. meleg ételt veszélyes lehet ún. hideg étellel párosítani. Ha jól értettem, az volt a példa, hogy kutyahúst nem szabad macskahússal együtt enni. Kiderült, hogy nem jól értettem, a példa igazából a forró bárányleves és a jégkrém párosításának tilalmáról szólt; de megígérem, nem tervezek kutyahúst macskahússal együtt enni.
Különben most újra a cikkemmel kell foglalkoznunk. Végül is nem panaszkodhatom, valami ilyesféle közös munkára (avagy szakmai segítségre) vágytam két éven át, csak egy kicsit korábban is jöhetett volna.

2018. XI. 19. (H) - még 42 nap

A molibdénes vizsgálatot betanítani legalább akkora macera, mint egyedül végezni; de persze aki nem akar tanítani, az ne menjen tanárnak. Este hatig bent voltunk (a Hold már igen szépen sütött, mire befejeztük), cserébe Gunnar hazahozott autón.

2018. XI. 18. (V) - még 43 nap

A tegnapot jóformán végigtöprengtem, hogy menjek-e (az egyik sporttárs emailes ajánlatát elfogadva) a mai tájfutóversenyre. Minden lehetőséget meg kéne ragadnom, és még sosem voltam azon a vidéken, de ebben a hidegben már nem igazán élmény a szaladgálás (erősen hordozza a megfázás kockázatát is), meg főleg az igazi ("nyári") versenyhangulat hiányzik (bár ez persze erősen relatív). Végül a lustaságom győzött (nem akartam olyan korán felkelni, de soha nem fogom megtudni, hogy jól döntöttem-e.
A dupla tükörtojáshoz némi lapraszerelt göngyölt fűszeres virslit is sütöttem (bocsánat, de a rullopoelse-t nem tudom jobban elmagyarázni), majd 4-5 méterről láthattam, ahogyan a buszom elmegy (nélkülem). Szerencsére a szembejövő is akkor (pontosabban fél perccel később) érkezett, így azt még éppen elértem (és még az autók között sem kellett átszaladnom).
A szokásos templomi programot a fogvatartottak kórusa színesítette (gy. k. úgy tudom, jelenleg ez a "börtöntöltelék" politikailag korrekt szinonimája), és ahhoz képest, hogy férfikórus, kifejezetten jól énekeltek. Ha Andreasnak nem olyan sürgős az elfelejtett hirdetnivalók elmondása, szerintem visszatapsoltuk volna őket. (Eddig csak egyszer éltem át it.-féleség kísérő ének/zenekarának a visszatapsolását: a Pécsi Gospelét a tatai Szélrózsa egyik reggeli áhítata után.) Nem értek sem a büntetés-végrehajtáshoz, sem a börtönmisszióhoz, de erős a gyanúm, hogy a vallásos dalok kóruséneklése egy ritkán alkalmazott módszer az elítélteknek a társadalomba történő visszaszoktatására, pedig - futó benyomásom alapján - akár még sikeres is lehet.
Utána moziba mentem (angol szöveg dán felirattal), hazafelé bevásároltam, majd itthon még dánoztam egy adagot, végül Skype-oltunk.

2018. XI. 17. (Szo) - még 44 nap

Odahaza már javában zajlik a templomi takarítónap, amiből én éppen úgy kimaradok, mint a hétfői presbiteri ülésből. Tegnap igyekeztem bevásárolni, hogy ma kelljen, de pont a két alapélelmiszer (gy. k. a tej és a kenyér) esetében ez igencsak neccesre sikeredett. Hát majd meglátjuk. Egyelőre leginkább dánozni akarok.

2018. XI. 16. (P) - még 45 nap

Egy hajdani kollégám egy hetet itt tölt Dániában a keresztszüleinél, és nagy örömömre megállapodtunk, hogy ma találkozunk. Az egész napot együtt töltöttük Roskildében, megnéztük (ki nem találná senki) a katedrálist és a viking hajókat, meg persze jó sokat beszélgettünk. Meglepőnek tűnhet, de minkét helyszín tartogatott még újat nekem; bár a nap jelentős részében (legnagyobb örömömre) eljátszhattam a jó helyismerettel rendelkező "házigazdá"-t.

A leszerelés alatt álló svéd atomerőműben

2018. XI. 15. (Cs) - még 46 nap

Megérte, feltétlenül megérte (leszerelés alatti atomerőműben még úgysem voltam), de el is ment vele a mai nap (hajnaltól mostanáig), úgyhogy csak röviden.
A svéd határőr az uniós állampolgároknak (gy. k. Gunnarnak meg nekem) a papírjait jó alaposan megnézte, Jacobus útlevelébe (amiben tényleg csak egy-két üres oldal van a sok brit meg schengeni vízum miatt) belepillantott, Jixinére (amit valahogyan visszaszerzett a koreaiaktól) nem volt kíváncsi.
Az erőmű igazán gyönyörű tengerparti helyen fekszik, de emberek (és urán) nélkül kissé nyomasztó a hangulata. Pont jó lenne valami apokaliptikus zombifilmhez. (Erre a reggeli köd rátett még egy lapáttal, de délután a naplemente jól látszott.)
Nem mértem, de legalább egy óra elment a beléptetés adminisztrációjával (úgy, hogy előre elküldtünk minden elképzelhető adatot). De hát mindnyájan tudjuk, hogy a legfontosabb nukleáris anyag a papír.
Az ottani kollégák nagyon jó fejek voltak, meghívtak minket reggelire meg ebédre (legalábbis tőlem senki nem kért pénzt, úgyhogy én nem fizettem). A menzájukon talán ha 20 embert láttam, abból 5-6 a mi tárgyalópartnerünk volt.

Per végre egy értelmes gondolatmenet mentén mutatta be az eredményeinket, amelyekkel a svédek - számunkra meghökkentő módon - elégedettnek tűntek. Számomra még megrázóbb volt, hogy nagyjából engem állítottak be a történet vegyészének; és amikor (kétszer-háromszor) átvettem a szót, mindenki feszülten figyelt. Ez persze nem nekem szólt, hanem a két rázós témának (a feloldhatatlan fekete szemcséknek és az Ördög mintáinak), amit elővezettem. De a csúcs az volt, hogy mind a kettőre kapásból rávágták, amit ők tudtak a témáról, és ami nagyjából egyezett a mi sejtelmünkkel. Kár, hogy mindez nem egy éve történt. Ahogyan az oroszlán mondja a viccben: Nyuszika, evvel kellett volna kezdeni.
Sajnos a sok adminisztráció és kávézgatás miatt nem sikerült rendesen befejezni a szakmai megbeszélést. Ennyinek is rengeteg haszna volt, de még többnek még több lett volna.

Végül beöltöztünk, és megnéztük a kémia laborjukat meg a reaktorcsarnokot. Kissé meredek volt pucéran (úgy értem: egy szál alsógatyában) belebújni az overall-jukba, én speciel végig fáztam, de természetesen ki nem hagytam volna.

2018. XI. 14. (Sz) - még 47 nap

Ahogy egy feladatot elintézek, kettő újabb támad a helyébe; de azért megpróbálom tartani a tempót.

Hétfőn és kedden elvégeztem egy "online kurzus"-t a holnap meglátogatandó atomerőmű biztonsági szabályaiból. Elvileg másfél órás, szerintem nekem összességében kettőnél is tovább tartott, de sikerült a záróteszt, így megvan a szükséges igazolás, amivel akár munkát is végezhetnék ott. Hogy erre mi szükség van egy sima látogatáshoz (kvázi turistaként), az pillanatnyilag még rejtély, de azóta már a TAJ-számunkat is elkérték (ami egyébként valóban szükséges lehet a dózisigazolásunkhoz).
Valahogyan Jixin is visszaszerezte az útlevelét a koreai (gy. k. dél) nagykövetségről, így holnap ő is jöhet velünk.

Kedden volt egy megbeszélésünk Jixinnel és Gunnarral. Leírtam illetve elmondtam, amit fontosnak éreztem a módszeremmel kapcsolatban. Vicces, hogy így utólag milyen hasznosnak bizonyul a megszámlálhatatlan sikertelen kísérlet: jóformán minden "ki lehetne próbálni, hogy" kezdetű ötletükre rávághattam, hogy én azt már kipróbáltam, és ezért meg azért nem működött. Megállapodtunk, hogy a jövő héten "betanítom" kettejüket. (Csak halkan és zárójelben vallom be, hogy velük sokkal könnyebben megtalálom a hangot, mint bizonyos más illetékes kollégával.)

Hétfőn délben a bankkártyám a szokásosnál is rakoncátlanabbul viselkedett a menzán, amivel sikerült a szokásos fennakadást okoznom. Szerintem a leolvasó is szuboptimálisan működött, meg a kártyára is a legrosszabbkor jött rá a PIN-kód-hatnék, de a központi rendszerrel is lehetett valami zűr. A jószág sokadik próbálkozásra sem akart engedelmeskedni, így végül elrohantam a többiekhez, és megkértem Liuchaot, hogy fizessen helyettem.
Másnap előrelátóan már egymás mögé álltunk a sorba, de akkor már minden rendesen működött. A délutáni kuglizáson Liuchaonak is én fizettem, így kvittek vagyunk. A kuglizást (előkelően: bowling) valami csapatépítő esemény akart lenni, ehhez képest mindenki a közvetlen kollégáival játszott, tehát pont nem úgy, ahogy értelme lehetett volna. Ettől függetlenül egész jól éreztük magunkat.

Utána az olasz étterembe én már nem mentem, hiszen végre egész jó időnk lett kedd estére, nem akartam kihagyni az éjszakai edzést. A buszról szokás szerint eggyel korábban szálltam le, szerencsére azon a szakaszon meglehetősen közel fekszenek egymáshoz a megállók. Vigyorogtam, mint a tejbetök, ahogyan a "főhadiszállás"-hoz közeledve egyre-másra láttam meg a szaladgáló fénycsóvákat. Még mondja valaki, hogy a tájfutás nem látványsport!
A pálya tripla pillangó (gy. k. három egybefonódó kis kör) volt. Lehet, hogy Janne nem akart szívózni, mindenesetre nem használta ki a lakópark labirintusát. A legtöbb pontot úton avagy mezőn futva simán meg lehetett közelíteni, csak a 6.-ra és a 11.-re kellett kicsit tévelyegni a sövények sikátoraiban.
Pontosan a mezőny közepén végeztem (http://www.okr.dk/klubresultater/tirsdag131118_res.htm). Vicces látni, hogy Adam és Patrick most már stabilan jobbak nálam, míg két éve az esetek többségében még én voltam a gyorsabb. (Az idősebb korosztály java (avagy krémje) már az ideérkezésemkor is jobb volt nálam.) Úgy érzem, megtettem, amit bírtam, és valljuk be, kifejezetten jólesett a futás. A nindzsás (gy. k. fekete-hosszú ujjú-kapucnis) futópóló pont ilyen időre való, és a lehorzsolt lábamnak sem volt semmi baja. Egyedül a 16. pontnál vesztettem talán fél percet, ui. balga módon ott kerestem a pontot, ahol a térkép jelezte. Szerencsére (vagy sajnos) ekkor utolért az a lány, akit addig sikerült leráznom, és menetből levette a pontot (ott, ahol az volt).

Nem tudom, jól döntöttem-e, amikor Allanékkal hazajöttem. Talán maradnom kellett volna a közös vacsorára, és beszélgetnem Oliverrel, Jytte-vel, Henrikkel, Jakob-bal, meg még ki tudja, kivel. Gyakorlásnak valószínűleg jó is lenne (meg szükséges is), csak most már érzem az egész dolog "búcsú-hangulatát", ami nem igazán villanyoz fel. Meg elég fáradt is voltam, és attól féltem, hogy nagyon elhúzódik az este, oszt iszonyú későn érek haza.
Mondjuk a napló így is elmaradt; de a tapasztalt olvasók reménység szerint már maguktól is tudják, hogy kedd esténként edzés van. (Meg különben is beszéltünk telefonon.)

Ma megpróbáltam megérteni az új munkaidő-nyilvántartó és szabadságkérő rendszert. A legnagyobb rejtély változatlanul az, hogy hány szabadságom van. Ahhoz biztosan elég sok, hogy mostantól csak négynapos munkahetekben kell gondolkodnom - ami nem is baj, ha figyelembe vesszük a modulteszthez meg a hazautazásomhoz szükséges napokat. Hacsak az idő nagyon vacak nem lesz, legközelebb elmegyek Finn-nel a szerda esti versenyre is. Ma nem akartam, hiszen holnap igencsak hajnalban kell kelnem (mintha Ákossal mennék falat mászni), ehhez nem jó párosítás az éjféli fekvés; de amikor ezt tegnap este elmagyaráztam, Finn megígérte, hogy legközelebb is meghirdeti az autója üres helyeit. Szeretnék kipróbálni egy itteni (Boserup-tól különböző) erdőt éjszaka is. Na nem komolyan, csak úgy játszásiból.

Nekiduráltam magam, és emailben megkérdeztem a bankjaimtól, hogy hogyan tudom felmondani a bankszámláimat. Mindkét helyről rendre meg is jött az automatikus válasz, hogy az illetékes kolléganő szabadságon van. (Az egyik helyről azóta a helyettes érdemi választ is adott, amit persze még le kell fordítanom.)

Szilvit a Főnöke éltesse a névnapján!

2018. XI. 12. (H) - még 49 nap

Intenzívebben vagy kevésbé nagyjából már egy hete vacakolt a bal fülem, de ma már annyira nyomta a szemüvegkeret, hogy hazaérkezés után inkább levettem. Úgyhogy most kissé vaksin gépelek.

Dánra menet sikeresen elestem a bringámmal. Nem ismerem a bringás szlenget, így nem tudom, hogy "bukta" volt vagy "elnyaltam", esetleg "pereceltem", "taknyoltam", netalántán "zakóztam"; és igazság szerint azt sem tudom, hogy mit rontottam el - hiszen már több százszor simán bekanyarodtam ugyanazon a sarkon. Talán úgy jártam, mint a piros metró a Pillangó utcánál pár éve, amikor az őszi falevelek megcsúsztak a vizes felületen.
Ezúttal (a pár évvel ez előtti esetből tanulva) volt rajtam kesztyű (azóta jóformán mindig van), anélkül most is rendesen felhorzsoltam volna a tenyeremet. Így csak egy kicsit karcolódtam meg (messze nem olyan komolyan, mint egy kettes zöldben elhelyezett pont fogásakor), de a kesztyű jobb fele már nem fogja többet látni a Kárpát-medencét. A ruhám is rendesen összepiszkolódott, a másfél órával korábban frissen felvett fehér labornadrágom különösen jól néz ki, de a kabátról is úgy kellett itthon szivaccsal lemosnom a koszt, ui. hazafelé az eső nem volt neki elég. Kicsit megijedtem, hogy esetleg elszakadt, de szerencsére eléggé outdoor-ra tervezték (gy. k. terepre - ha nem is pont arra, hogy feltörlöm vele az aszfaltot). Az már csak az órán tűnt fel, hogy a legszebben a jobb térdem járt. Nem messze a pár évvel ez előtti sérülés helyétől sikerült most is lehorzsolnom róla a bőrt (bár ezúttal a harisnya sokat védett az ügyön).

A jelentésírás kezd tragikomikusba fordulni. Valaki most jött rá, hogy Nikola tavaszi spektrumjai nincsenek kiértékelve, pedig azokra is szükség van. Most komolyan: itt ez a megszokott szervezettség? És ez senkit nem zavar?
Egyébként a csütörtöki látogatáshoz meg kell tanulnunk egy csomó biztonsági szabályt egy internetes oktatóhonlap segítségével. Micsoda mázli, hogy már jártam néhány nukleáris létesítményben!

2018. XI. 11. (V) - még 50 nap

A dupla tükörtojás és a modulteszt-próba között történt ma pár furcsaság. Dybbølsbro-n (ez egy HÉV-állomás, ott szoktam leszállni) útbaigazítottam egy külföldit, aki a Nyhavn-ba akart eljutni. Az it.-en énekeskönyvet szereztem két lánynak; majd a gyerekek éneklése alatt egy oda járó idősebb házaspár vonult előre, és a bácsi felolvasta az "M"-betűs üdvözlőkártyát, amit a királynő küldött nekik a gyémántlakodalmukra, azaz a 65. évfordulójukra. NAgy tapsot kaptak. (Az Internet szerint a 65. pont nem a gyémánt. Lehet, hogy itt máshogy nevezik, az ifjú pár - vagy a királynő - rosszul tudja, esetlen rosszul fordították, vagy éppen rosszul értettem.) Valaki (talán a kántor) tévedésből már az ostya megtörése után elkezdte az Agnus Dei-t. Szerencsére a többség nem ment utána (a következő sor végén ő is abbahagyta), de nehéz volt röhögés nélkül kibírni. (Ezt az éneket nem találom, de a Sanctus-unkat be tudom linkelni: https://www.youtube.com/watch?v=RpHZwabNb-o A záróének is ismerős lehet: https://www.youtube.com/watch?v=y3jIc6ANchQ ) Végül hazafelé (miután szembesültem avval, hogy 27 percet kell várnom a csatlakozásra) egy gőzmondony-tolta szerelvény haladt át a HÉV-megállón.
A mai modulteszt-próba jobban sikerült, mint a tegnapi, de még nem érzem rá késznek magam. Más kérdés, hogy az érzéseimtől függetlenül nekiugrom, aztán lesz, ami lesz; vesztenivalóm nincsen.

Odahaza tegnap kvázi-munkanap és Réka névnapja volt. Ma a kerületünk napja és Márton névnapja van. Minden érintettnek ezúton gratulálok! Sok boldogságot kívánok, Isten éltessen benneteket!

2018. XI. 10. (Szo) - még 51 nap

Tartok tőle, hogy a tegnap esti és a mai események (hajvágás, hajmosás, mosás, szárítás, elpakolás, bevásárlás és hasonlók) senkit nem hoznak igazán izgalomba. Egyedül talán az érdemel említést, hogy a dán házim megírása után nekiálltam egy kicsit "saját hatáskörben" is készülni a közeledő modultesztemre, mert az órákon (eddig még) csak az írásos feladatokkal foglalkoztunk; nekem pedig a szóbeli mindig is nehezebben ment (a magnós feladatok meg pláne). Szerencsére még korábban kaptunk hozzáférést egy gyakorlós honlaphoz, és végre egy kis időm is van rá; ugyanis a holnapi verseny már a címe szerint is extra hosszú pályákat kínál, amihez én még kellemesebb időben is puhány vagyok.
Viszont a héten több ismerősöm is megkérdezte (lényegtelen különbségekkel) ugyanazt ("Várod-e már a hazajövetelt vagy sajnálod?" és hasonlók); úgyhogy (erősen szerkesztett formában) idemásolom a nekik küldött választ, hátha mást is érdekel.

Az itteni érzéseim nagyon vegyesek. Az idő pocsék, de ez az ősz jellegzetessége. (Bár odahaza állítólag jó meleg van.)

A munkából már elegem van. Ez odahaza sem lesz egy leányálom, de azért ennyire nem lesz kínkeserves, hiszen a legtöbb gondot a kommunikációs nehézségek meg a kulturális különbségek okozzák. (Amikor a német, a svéd meg kínai kolléga angolul társalog, én meg nem értem; főleg, hogy a "ne stresszeld magad" alatt mindegyikük mást ért.)
A családom, a barátaim, az otthoni ismerőseim nagyon hiányoznak, és már tervezzük is a közös programokat. Ezeket értelemszerűen nagyon várom már. Szeretnék végre egy érthető (magyar) prédikációt hallani a templomban (de az itteni énekeket jobban szeretem).

Ugyanakkor minden "utolsó" eseménykor (utolsó bérlet megvásárlása, utolsó erdei verseny, utolsó munkaidő-elszámolás, utolsó fogkrémtubus kinyitása) elszontyolodom kissé. Nincs már értelme nagy flakon mosószert vennem (most már kicsit se), mert már nem fogom elhasználni. Nyomasztó a munkahelyi "zárójelentés" fogalmazása is (de szerencsére már elkészültem vele).

A naplóm olvasói közül nyilván mindenkinek feltűnt már, hogy a tájfutás lett az itteni életem legfontosabb összetevője, szerintem az fog majd a leginkább hiányozni, ui. itt is egy nagyon klassz egyesületnek lehettem a tagja. Magyarországon soha nem leszek komolyan vehető tájfutó (valljuk be, evvel mindenki jól is jár), de itt megtapasztalhattam, milyen jó érzés, amikor az én pontjaim is hozzájárulnak a közös győzelemhez (lásd múlt szombati divíziós).
Mindez hangsúlyozottan nem a magyar tájfutó (vagy akármilyen) ismerőseim, barátaim ellen szóló kritika, hiszen odahaza is remekül érzem magam akármilyen versenyen. Egyszerűen más a dán rendszer (versenyrendszer, pontrendszer), ami nekem speciel jobban bejön.

És persze a rengeteg technikai probléma miatt (pl. hogyan jelentkezzek ki ettől-attól a hatóságtól) elég rendesen fáj a fejem.

A magyarországi munkahelyemről érkező híreket nehéz helyesen értelmezni. Nándinak gratulálok az Emlékéremhez (csak pár napja értesültem róla)!
Azt remélem, hogy a 2019 eleji ”visszailleszkedés” még zökkenőmentesebb lesz, mint a ”beilleszkedés” volt 2013 végén. Igyekezni fogok rendesen kivenni a részemet az otthoni munkából, bár - talán érthető okokból - teljesen elvesztettem a fonalat, hogy hányan is leszünk és mi mindennel kell foglalkoznunk. Tőlem telhetően megpróbálok majd alkalmazkodni az új helyzethez és szereposztáshoz; de inkább nem folytatom a ”vaklicitet”, mert meglehetősen nehéz úgy fogalmazni, hogy sem az aktuális feladatokat, sem az új (osztály)vezetés koncepcióját nem ismerem.

2018. XI. 9. (P) - még 52 nap

Északon a helyzet változatlan.

2018. XI. 8. (Cs) - még 53 nap

A mai nap legfontosabb eseménye a tanszéki értekezlet volt, ahol megtanították a munkaidő-nyilvántartó rendszer használatát, és elmagyarázták a szabadságkérés új rendjét. Természetesen egyetértek avval, hogy nem sok teteje volt az eddigi rendszernek, amelyben mi begépeltük egy Excel táblázatba, hogy melyik feladattal mennyi időt töltöttünk, majd a hó végén a titkárnők mindenkiét átgépelt egy másik (ugyanolyan szerkezetű) táblázatba. Azt is értem, hogy Jacques (az új tanszékvezető) a fölösleges párhuzamosság felszámolását jó belépő intézkedésnek tartja. Ugyanakkor nekem (meg a nyugdíjba menő Henriknek) most egy meg két hónap kedvéért kell egy új rendszert megtanulnunk. Még szerencse, hogy nem tűnik bonyolultnak.
Jövő csütörtökön megyünk leszerelés alatt álló erőművet látogatni Svédországba, ehhez Per begyűjtötte az útlevélszámainkat. Az enyém ugyan már áprilisban lejárt, de szerencsére uniós állampolgár vagyok, így nekem elég a személyi is. (Az még érvényes.) Jacobus mesélte, hogy az ő útlevelében már csak egy üres oldal van, különben betelt (ezt majd megnézem magamnak); Jixin pedig épp tegnap járt a koreai nagykövetségen (gondolom a délin) vízumért. Reméljük, egy hét alatt visszakapja az útlevelét, különben nem jöhet velünk. Éljen a belső schengeni határ!
Északon a helyzet változatlan.

2018. XI. 7. (Sz) - még 54 nap

Ma volt reggeltől estig a nagy okt. szoc. forr. napja, és ez csak most tűnik fel nekem! Mondjuk nem is történt semmi különös egész nap (hacsak azt nem tekintjük annak, hogy Per elkészült a számolgatásainak majdnem a felével). Északon a helyzet változatlan.

Boldog névnapot kívánok, Léni! Isten éltessen sokáig!

2018. XI. 6. (K) - még 55 nap

Sikeresen találtam három számolási hibát a tegnapi produkciómban, így két szimpatikus eredmény is problémássá alakult. Liuchaoval vegyszert kerestünk (tegnap etanolt, ma ammónium-hidrogén-karbonátot), Hellével számlát ügykezeltünk, Perrel a mintákról töprengtünk. Ebédre menet észrevettem, hogy az autóban már alig van benzin, ezért - mielőtt mi ettünk volna - őt is megitattuk 49,2 liter benzinnel.
Északon a helyzet változatlan.

2018. XI. 5. (H) - még 56 nap

Munka (szerintem egy kivételével mindegyik mintám elfogadható), dán (egyedül voltam, amit Annemette nem használt ki annyira jól, mint annak idején Anne, de most nem is volt nálam egy paksaméta megoldott feladat), egész napos szemerkélés, meg némi fejfájás (amiből őszintén szólva kezd lassan nagyon elegem lenni).
Északon a helyzet változatlan.

Az oroszlán

2018. XI. 4. (V) - még 57 nap

Az egyesület honlapjára felkerült a tegnapi verseny beszámolója (http://www.okr.dk/nyheder18/2div_oprykning.htm - legnagyobb bánatomra a nagy közös csoportkép nélkül), és a FIF-esek is helyrerakták a részidős eredményeket. Ez utóbbiak szerint a 4.átmenetem (is) vacakul sikerült (nem csak a 6. - bár ott Martin tagadhatatlanul többet tévelygett); viszont a 9. nem lett olyan vészes, végül a Nagy Közös Fakeresés a 10. pontra pedig (minden bénázásunk ellenére) egész jól sült el: egyedül egy Allerød-ös fiú tudott ott megelőzni hármunkat. A tegnapról ennyi szerintem untig elég, vélhetően már így is alaposan túlmagyaráztam az egészet.

Viszont a minden szempontból élvezetes verseny (és az elmúlt hetek kimaradt szaladgálásai) után úgy gondoltam, hogy nem hagyom ki a mai lehetőséget. Az idő ugyanolyan szépnek ígérkezett (nem az lett, de nem komoly), és a helyszín tömegközlekedéssel is remekül megközelíthető, úgyhogy ide nekem az oroszlánt is!
A reggeli tükörtojáshoz ettem egy csomó zöldséget is (nem értem, miért, de pár hete kifejezetten kívánom a gizgazt), majd buszra szálltam (ami majdnem nem sikerült, ui. a 8:53-as buszt tévedésből 8:58-asnak írtam ki, de szerencsére éppen elértem, bár futnom azért kellett hozzá), és másfél órás buszozás meg egy megállónyi HÉV után lelkesen beneveztem egy 5,5 km-es fekete (gy. k. nehéz) pályára. Magyar szemmel persze nem olyan vészes (definíció szerint nem lehet az, ha még én is végig tudtam menni rajta), és a tegnapi biztonsági játék után szerettem volna egy kicsit kockázatmentesen vadulni.

Mint már annyiszor, az eleje ment a legrosszabbul; látványos szerencsétlenkedésekkel kezdtem. Már majdnem megvolt a kúp (az 1. pontom), amikor úgy döntöttem, hogy rossz útkereszteződésben vagyok, és visszamentem a kályhához, ami jelen esetben egy mező volt, ahonnan a térképen jelölt (a tócsát nyugatról kerülő) ösvény nem ágazott ki, cserébe volt egy (a térképen nem jelölt) út, amely a tócsát keletről kerülte. Evvel jó 3-4 percet vesztettem, de utána legalább úton futás jött. A térkép szerint ugyan a hármas zöld bozótok között egy csatorna mellett volt egy futható erdősáv is, de az a valóságban még bozótosabbnak látszott, mint a környéke, úgyhogy inkább kerültem. Nagyjából ugyanez a szituáció játszódott le a 3. átmenetben is (a pályakitűző igencsak kedvelheti a bozótosok közepén megbúvó pontokat, mert telerakta velük a pályát), avval az eltéréssel, hogy ott muszáj volt végigcsörtetnem a csatorna mentén.
A 4. pontra egész jó ösvények vezettek, csak az utolsó keresztvágatot volt nehéz azonosítanom. (Természetesen túlfutottam, majd egy jól azonosítható piknikező tisztásról vissza.) Az 5. átmenet volt a jutalomjáték: át a műúton és nyílegyenesen keletnek egy szimpatikus mélyedésig. Ez után végre iránymenetet is próbálhattam (teljesen véletlenül, de jól sikerült), majd műút, erdei út, ösvény, csapás és a 6. pont. Innen sacc-per-kábé északkelet felé kijutottam egy útra, amin simán elfutottam a megfelelő leágazásig. Itt kezdődött a pálya legkeményebb dzsungelharca: egy csatornát követve kellett eljutnunk egy mocsárig, aminek a túloldalán volt a pont. A mocsarat nyugat felé kerülve egy csábítóan jól járható mezőt találtam, és el is indultam rajta (teljesen értelmetlenül), amikor szerencsére felbukkant pár versenyző, akik a mezőre fittyet hányva folytatták a küzdelmet a bozóttal. Ettől én is észhez tértem, és őket követve meglett a 7. pont. Az időeredmény gyalázatos, de ezen a terepen csak a nagymenők tudtak sokkal gyorsabban haladni.
Valahogy kikecmeregtem egy útra, és következett az egyik legjobb átmenetem: jó hosszú úton futás, ahol a kereszteződésekre ugyan figyelni kellett, de ez meglepő módon minimális lassításokkal is sikerült. A 8. pontról irányba indultam délnek (az utak igen messzi voltak, viszont az erdő jól futhatónak tűnt), majd egy úton futós szakaszon leelőztem két sporttársat. Ebben az a vicc, hogy a pontig hátralévő szakaszon (amit én többnyire utakon kerültem, ők viszont vélhetően irányba levágtak) a hölgy rendesen visszaelőzött, a végén gyakorlatilag ő mutatta meg a 9. bóját.
A 10. átmenet röhejesen egyszerűnek tűnt, eltekintve attól a szép nagy tótól (és néhány kisebbtől), ami a két pont között terpeszkedett. Nagyjából a partvonalat igyekeztem követni, de az annyira girbegurba volt, hogy ez az átmenet is a gyengébbek közé került. A pontot egy másik versenyző nyomán találtam meg, akit az ezután következő (végig ösvényen futó) átmenetben sikeresen lehagytam. (Hogy később hányszor előzött vissza, azt nem tudom, mert ebben a tarkabarka mezőnyben még az egyesületeket sem tudtam mind azonosítani, nemhogy az embereket.)
A 12. volt az utolsó átmenetem, amire büszke lehetek. Irány ki a műútra, a túloldalon küzdelem az ösvényig, majd kellemes futás, és persze némi mázli a megfelelő útelágazás felismerésében. A térképen már ez a pont is a zöld dzsindzsa közepén helyezkedett el, de legalább volt értelmes támadója (egy csatorna keresztezte az ösvényt). A 13. pontot irányból próbáltam elkapni, ami eleinte jó ötletnek tűnt, de a végén jól jött, hogy egész sokan keresték. (A másik lehetőség a csatornák követése lett volna, de azt a mocsarak miatt nehezebbnek gondoltam.) Ezt egy kisebb rémálom követte: először vissza kellett jutnom a civilizációba (akármerre, csak ki a bozótból, amíg az ösvény megfog), majd egy csatorna követése a bozótban, végül ugyanez a csatorna nélkül (azaz iránymenet a bozótban egy állítólagos gödörig). Azóta sem tudom, hogyan lett meg, de még egy bácsit is én vezettem oda (aki - mint a célból visszafele menet elmesélte - szintén Risøben dolgozott, csak ő az Aarhus-i Egyetem kötelékében).
A 15. pont a bozótos túlsó szélén volt. Némi töprengés után letettem a további bozótharcról, és iránymenet helyett jó nagy kerülővel, az úton futva (a szembejövő bringásokat kerülgetve) akartam elkapni. Viszonylag simán meg is lett, bár sok időbe telt - nyilván már erősen fáradtam. Innen már nem volt komoly: akármerre, csak át az erdőn, az ösvényen délnek a kereszteződésig (gyűjtőpont), majd nyugatnak a célig.

Összességében egy és negyed órát töltöttem a pályán. Nyíltban első lettem (de ez kvázi semmit nem jelent); a divíziósokat is figyelembe véve valahol a mezőny 1/3-a táján lehetek, ami (a 13:22 min/km-emmel együtt) nagyjából a tőlem várható teljesítmény. A legelejét kivéve elfogadhatóan tájékozódtam, és futottam is annyit, hogy jól elfáradjak. Többet nem várok az élettől.

Megnyertük. Nem kicsit

2018. XI. 3. (Szo) - még 58 nap

Hosszú évekkel ezelőtt fogadtak a fenti üdvözlettel, amikor egy független főpolgármester-jelölt megbízott szavazatszámlálójaként érkeztem meg az őt támogató párt kerületi irodájába a szavazóköri eredményekkel a választás éjszakáján.
Most messze nem tudok annyira számszerű lenni, mint akkor, ugyanis az eredményeinket a lefutott pályák, a kategóriák, vagy a divíziós rendszer csoportjai szerint is lehet(ne) értékelni; ráadásul vagy belevesszük a másik küzdelmet (ami az 1. divízióért folyt) illetve a nyílt kategóriában futó versenyzőket, vagy nem. Szélsőséges esetben (pl. Andreas) persze viszonylag egyértelmű a kialakult helyzet, de hát az egész divíziós számítási rendszerben pont az a vicc, hogy a gyengébbek is értékes pontokat nyerhetnek az egyesületüknek. Példának okáért én a kategóriámban a 4. lettem, de mivel az első két helyezett az 1. divízióért futott, a 2. helyem is hozott 3x2 pontot. (Morten egy másodperccel volt gyorsabb nálam, ami önmagában sem semmi; de az igazi vicc az, hogy 3 átmenetben ő volt a gyorsabb, 2-ben én, mind az 5 esetben egyetlen másodperc volt a különbség, a többi 7-et pedig - a befutót is beleértve - azonos idővel teljesítettük. Na ez az, amire méréstechnikai tapasztalataim alapján azt mondanám, hogy ilyen nincs, tessék újramérni. [Egyébként tényleg nincs, cserébe valami zűr van a részidőkkel. Mindenki minden átmenetet ugyanannyi idő alatt teljesített, ami nyilván képtelenség.]) Adam és Patrick is ugyanezt a pályát futották (ennek elég komoly következményei voltak), minden tévelygésük ellenére feltűnően jobb időeredménnyel. (Ahogyan a H14-ből még 3 első divíziós fiú.) Van tüdeje a fiatalságnak. Meg nyilván izomzata is.
Viszont mázlim nekem is volt. Akármennyire is tanácstalanul pakoltam össze reggel (háromféle nadrág és négyféle felső, mert a Nap erősen tűzött, de árnyékban kifejezetten hideg volt), tök véletlenül pont abban az öltözetben mentem ki a rajtba (hosszúujjú bozótfelső és tapinaci), amiben éppen nem fáztam és alig izzadtam. (Csak a bal fülem mögött nyomott a szemüvegem, de azt itthon egy kis hidratáló krémmel elintéztem.)
A pálya pont nekem való volt, úton futás után egy kis szelíd bozótharc (vagy inkább csak az avar túrása), dugás, és vissza az útra. Nagyjából a 2. átmenettől egy sárga ruhás fickóval (azóta sem tudom, ki volt ő) fárasztottuk egymást. Eltérő útvonalakat választottunk, de a pontokat jóformán együtt fogtuk. Egy idő után már nagyon idegesített, hogy nem tudom lerázni, míg az 5. átmenet elején végleg elveszítettük egymást. Az első négy átmenetben folyamatosan lassultam, de a helyszínen ezt nem éreztem. Igyekeztem könnyebb levágásokat is bevállalni (pl. a 2. és a 3. pontra is egy csatornát követve mentem), néha még a domborzatot is figyeltem. Az 5. átmenet kifejezetten jól sikerült (persze, mert tiszta úton futás volt), majd rögtön utána a 6. a leggyengébben. Azt az átmenetet akivel csak beszéltem, mindegyikünk elkavarta, bár mindegyikünk másként. Valószínűleg ez adja ennek a sportágnak az izgalmát. Ádám egy DNy-ÉK irányú utat keverte össze egy ÉNy-DK-ivel, Patrick már nem is emlékezett az útvonalára, én pedig egy dombgerincen végigcsörtetve rejtélyes módon letértem jobbra, amit csak akkor vettem észre, amikor már bokáig süllyedtem a sárba. (Azt talán már fölösleges részletezni, hogy az elmúlt hetek esőzései után milyen állapotban volt az a terep, ahol hivatalosan 3 csatorna és 3 mocsárpont - nemhivatalosan még két mocsár - volt a pályámon.) A pont felé vezető mellékút is nehezen lett meg, ráadásul egy kicsit túl is szaladtam a pontomon, csak egy útkanyar térített észhez.
Utána megint jobban ment (pl. leelőztem Karstent), a következő bizonytalankodás a 9. pontnál ért. Addigra a fiúk is utolértek (Patrick már másodjára), és Janne is felbukkant, mindhárman menetből kapva el a bóját (amit ezután már nem kellett tovább keresgélnem). Brahiversenyen természetesen megvártam volna, amíg kiérnek a látótávolságból, és csak akkor indulok el, lehetőleg az ellenkező irányba. Na ez a forgatókönyv ma szóba sem jött. Mivel pontosan tudtam, hogy azonos pályát futunk (és hogy ők a jobbak), a térképpel már nem is nagyon foglalkoztam, csak igyekeztem lépést tartani a fiúkkal. Sajnos hamarabb letértek az útról a mező derékig érő füvébe, mint célszerű lett volna. Janne most is kapásból megfogta a pontot (egy jellegfát a mező távolabbi részén), de mi sajnos mind bementünk tévelyegni az erdőbe, amivel valószínűleg vesztettünk nagyjából egy fél percet. Szerencsére innentől már nem volt semmi zűr, hiszen az előttünk futók már jó kis ösvényeket szaladtak a vizes fűbe, amit elég volt ész nélkül követni. Összességében 9:55 min/km-t jöttem, ami nálam erdőben kifejezetten jónak számít.
Visszatérve a címre: kilenc kategóriát megnyertünk (azaz nyolcat nem, de többnyire ott is lett dobogósunk), és töménytelen pontot szereztünk. Amíg ment a verseny és futottak be az emberek, Sorø néha beelőzött, de végül mi lettünk a jobbak; úgyhogy a záróbeszédében Morten - mindenki megnyugvására - bejelenthette, hogy visszajutottunk a 2. divízióba.
Szerintem ennyi elég is egy napra, a rengeteg sütemény már csak hab volt a torán.

2018. XI. 2. (P) - még 59 nap

Úgy saccolom, hogy a temetői it. Pakson és a családi vacsora Baracson tegnap megvolt, de halottak napja állítólag ma van. Bár mi hivatalosan nem most, hanem örök élet vasárnapján emlékezünk rájuk.
Talán össze kéne számolom, hogyan állunk majdnem két év után az élőkkel a holtak ellen; de nem biztos, hogy sikerült felidéznem az összes halálesetet. A négy várható (Nóra unokája, Andris, Dóri sógornője és Ákos édesanyja) mellett háromra (a buszbaleset, Miklós bácsi és a királynő férje) emlékszem. Esküvő mindenesetre kettő volt (András-Anita és Marci-Enikő), születés pedig négy (Eliza, Gergely, Zsófia és Miklós).

Ma takarítónapunk volt (melynek keretében pipettákat kalibráltunk), így a közös reggelit a menzáról hozattuk. Bevallom, pénteki szempontból a régi menza jobb volt: a zsömléjük összehasonlíthatatlanul ízesebb volt, mint a mostani, és ebédre is kicsit unalmas minden pénteken a pizza.
A kivágott fák törzséből Jixin begyűjtött magának néhány korongot, még a szobáját is átrendezte, hogy elférjenek. Nyilván radionuklidokat akar keresni az évgyűrűkben, de egyelőre csak a folyosó illatozik.
Tegnap valami zűr volt a Quantulussal, nem kezdte el mérni a mintáimat. Ma Gunnar újraindította a programot és elindította a mérést, de egyelőre még csak előzetes eredményem sincs semmiből.
Találtam két honlapot (egy egyetemit és egy államit) a dániai egzisztencia felszámolásáról. Nem tűnik vészesnek, bár az rejtély, hogyan tudom az igazolványaimat (pl. a TAJ-kártyámat) úgy visszaadni, hogy január elejéig még nincs meg a magyar.

Az elmúlt hetekben (részben az időjárás, részben a határidős hajsza) miatt nem voltam keddi edzésen, de még a honlapon vagy a levelezőlistán sem követtem az eseményeket; úgyhogy most próbálom felvenni a tájfutós fonalat. Kár, hogy a "szezonon kívüli szezon" nyitányán nem voltam, ui. a katedrális környékén szaladgáltak. Szerencsére lesz még ilyen (decemberben, Johnék házától). Nagyobb baj, hogy a Veddelev-i verseny ezúttal is januárban lesz, arról a településről tehát nem lesz térképem. (2017-ben a harmadik Dániában töltött napomon még nem ez volt a fő kérdés, idén pedig beteg voltam.)
Viszont a holnapi nap nagyon durvának ígérkezik, mindenki rettentő komolyan veszi. 77 nevet számoltam össze a rajtlistánkon, csak a Søllerød-iek vannak többen (122-en), de ők az első divízióért futnak. Olyan nevek kerültek elő, akikről korábban nem is hallottam; csak a nagyon messze lakók (Kim és Jonasék) hiányoznak. Oliver valamiért nem jön, de az apja igen. (Talán - "debütáló"-ként - egy palack borban reménykedik?) Sajnos a nagymenőink többnyire utánam rajtolnak, így nem nagyon tudok majd nekik szurkolni. (Gy. k. van rá egy tippem, hogy a kétszer olyan hosszú pályájuk ellenére hamarabb beérnek a célba, mint én.)

2018. XI. 1. (Cs) - még 60 nap

Odahaza piros betűs nap, de itt dolgoztunk. Megkaptuk az influenzaoltásunkat, és egy hevenyészett tanszéki értekezleten bemutatkozott 3 új kolléga. (A tegnap elbúcsúzott labortechnikus Birgitte utóda még nincs köztük.) Mértem az ICP-vel, ebéd után ki is értékeltem, de Per adatai még a Holdban vannak, úgyhogy a munkaidő végén simán letettem a lantot. Mabel szavaival élve nem is tudom, mikor értem haza utoljára ilyen korán. Az utóbbi hónapokban a fél hat az utolsó laborbamenetelt jelentette, de ma már itthon is voltam addigra.