Szabolcs Dániában - 11.

Hozzászólás megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

2017. XI. 30. (Cs) - még 396 nap

Minden Andrást (ismerek párat) Isten éltessen sokáig!

Sem a munkában, sem a dánon nem történt semmi megrázó. Az új kollégáknak segítettem fénymásolni (valami vörös csillagos pecséttel ellátott kínai szövegű papírról kellett nekik másolat), Anne pedig nagy erőkkel küldözgeti Massimo-t modultesztre (ui. még neki sincs meg a második). Valahogy szóba került Yvonne is; érdekes módon őt mindenki ismeri a dántanfolyamok világában, mint afféle csodatanulót. Pancsoltam a laborban, mértem a plazmával, kiértékelés holnap (ha csak be nem vonnak valami labortakarítós vagy biztonságnövelő ügyködésbe). Amikor az igen hosszúra nyúlt nap után végre elindultam volna haza, kiderült, hogy a tanyabájk első kereke megint csak leeresztett. Úgyhogy a sebes tekerés helyett szép lassan élvezhettem végig a sötét fasor és a felhők mögül világító félhold látványát. A dóm nem nagyon látszott, pedig tudtommal ki van világítva. Valószínűleg a levegő volt nagyon párás.

Hó végi összefoglalásként valami olyasmit kell írnom, hogy az egészségem sajnos nem 100-as. Még járok dolgozni, terv szerint holnap is bemegyek, szóval betegszabadság még nincs napirenden, de nem vagyok teljesen jól. Vagy az influenzaoltástól, vagy a hidegtől, vagy valami mástól, de rámjött az a takonykórság, ami 1993 vége (gy. k. az első fasori sítáborom) óta minden télen. Érdekes módon nem annyira vacak, mint odahaza, bár egészen is tudnám nélkülözni. Dugul az orrom, de azért többnyire még mind a két orrlyukamon kapok levegőt. Még az is lehet, hogy a meleg szoba száraz levegőjétől van (ugyanis a nyálkahártyáim is kiszáradnak, tud ám az fájni veszettül), úgyhogy kiteregettem a fejemhez egy vizes törölközőt, hátha az párásít valamennyire.
Az örök problémás jobb alsó leghátsó fogamból is rendszeresen esnek ki a tömés- vagy fogdarabok, de ezt nem kell mellre szívni; arról a fogamról már legalább 3 fogorvos megállapította, hogy menthetetlen. Legfeljebb az a kérdés, hogy mikor és hol, forintért vagy koronáért szánjam rá magam a kioperáltatására.
Hányingerem is van, de az csak túlfűtött buszon, amikor az utolsó sorok egyikében (tudniillik ahol több fény van) ülve próbálom megírni a házimat. Mivel ma reggel kiderült, hogy minden ülés fölött van kislámpa (csak be kell kapcsolni), a továbbiakban ezt a gondot is ki tudom küszöbölni.
A bal térdem csak annyira fáj, mint mindig (vagyis éppen csak megérzem néha, hogy ott is van valami testrészem), a jobbal semmi gond, amióta nem futok az amortizátorcipőben aszfalton.

Panaszkodás vége.
Holnap új oldal (amit előrelátóan már napokkal ez előtt megnyitottam)!

2017. XI. 29. (Sz) - még 397 nap

Nagyjából másfél évtizeddel ez előtt egy nemzetközi nukleáris konferencia diákszekciójában vettem részt. (Természetesen a többi szekcióba is beülhettem, de az erősen szponzorált (gy. k. ingyenes) részvételi díjért cserébe az előadásom a diákszekcióban volt, és az idő jelentős részét ott töltöttem.) Az első napon (szerintem jelentős részben a minket vizslató professzorok nyomasztó jelenléte miatt) alig volt kérdés, észrevétel a diákok részéről. Ez a kínaiaknak valamiért nem tetszett, úgyhogy ők másnapra megszervezték a dolgot. Onnantól kezdve minden kínai diák előadása után jelentkezett egy másik kínai diák, és feltett (többnyire a kezében lévő fecniről felolvasott) egy kérdést; így mindenki tapasztalhatta, milyen komoly érdeklődés kíséri a kínaiak műszaki-tudományos eredményeit. A kínaiak maguk között mindent megszerveznek.

Ez a történet jutott eszembe ma délelőtt, amikor megérkeztek az új kínai doktoranduszok. A hetek óta nálunk dolgozó srác kísérte az új szobatársamat (mint kiderült, lakótársak); a ma (ebéd után közvetlenül) távozó hölgy pedig az őt felváltó (fizikailag az ő íróasztalához települő, szellemileg pedig az ő munkáját folytató) kolleginát. Ugyan én is végiggondoltam nagyjából, hogy mi mindent lenne érdemes az első nap elmondanom illetve megmutatnom Liuchao-nak, de erre végül is alig volt szükség. Azt persze én mondtam el neki, hogy mit hova tegyen a szobában (pontosabban melyek az én polcaim, ahova ne), de minden más körbevezetést a kínai különítmény elintézett saját hatáskörben. Ez persze tulajdonképpen teljesen jogos, hiszen a srác Shaolin doktorandusza, meg nyilván nyelvi nehézségeik is egymás között vannak a legkevésbé, de azért nekem csak eszembe jutott a fentebb leírt régi történet.

Különben Yvonna a Németországból hozott cuccokkal feldíszítette az osztály karácsonyfáját, én pedig küzdök az elemekkel (leginkább az antimonnal), egyelőre komolyabb siker nélkül. Északon a helyzet változatlan.

2017. XI. 28. (K) - még 398 nap

Reggel Claus secperc alatt megoldotta a problémát és a csavart, ehhez - saját bevallása szerint - csak a megfelelő méretű csillagcsavar-húzóra (vagy csillag-csavarhúzóra?) volt szüksége. Na persze, ő tudta, hogy a nevezett szerszám melyik szekrényben, és a nevezett szekrény kulcsa hol lakozik. Így könnyű. Most, hogy már én is tudom, a hátsó lámpában - amikor azok is lemerülnek - már egyedül is tudok majd elemet cserélni. Remélhetőleg.

Amíg én dánon voltam, Birgitte felkészítette a szobámat a szobatársam fogadására: számítógép, dosszié sok okos papírral, üdvözlőkártya, üdvözlőcsoki, és persze névkártya-csere az ajtó mellett.

Különben munka, egész nap ijesztegető eső, Risoeben hideg szél.

Északon a helyzet változatlan.

2017. XI. 27. (H) - még 399 nap

Ma (bizonyos mennyiségű, változó hatékonyságú és kérdéses sikerű munka mellett) alapvetően szerelgettem. (Ugyan messze nem vagyok annyira ügyes ilyesmiben, mint a sógorom, de azért nagy baj nem lett belőle.)
Bemelegítésképpen lemostam egy kerti széket, hogy holnaptól (amikor a szobatársam megérkezik) is legyen hová tennem a nagykabátomat (eddig ugyanis az ő leendő asztalát használtam gardróbnak).
A szobámban (ma még csak az enyém volt!) a falióra is megállt, de azt könnyű volt megreparálnom, mert csak a mutatók akadtak össze.
Ugyan jól felöltözve üldögéltem odabent, ebédidőre már meglehetősen fáztam, ezért följebb tekertem a radiátort. Ez ebéd utánra kellemetlen meleget eredményezett, akkor lefele pöckölgettem a szabályozót.
(Közbevetőleges megjegyzés, hogy szemrebbenés nélkül el akartak felejtkezni rólam ebédre menet, de kiderült, hogy csak Gunnar értette félre a múlt pénteki beszélgetésünket, és mára tette december 22-ét, azaz a hazautazásom napját. Harag nincs, ebédre pedig majdnem lecsós puliszka volt.)
Eldicsekedtem Jixinnek a pénteki sufnituning eredményeivel, mire ő is mutatott egy szekrényt és egy papírdobozt, tele csövekkel. És az élethez mázli is kell: Jixin készletében találtam pár méter olyan szilikoncsövet, aminek a mérete és a hajlékonysága is megfelelő. Evvel egy újabb lényeges probléma oldódott meg (pedig addigra már azt is kiderítettem, hogy ausztrál és új-zélandi dollárban mennyibe kerülne 25 lábnyi a megfelelő csőből).
Végül a munkaidő lejártakor becipeltem a bringámat Claus műhelyébe, leszereltem róla az első lámpáját, hogy kicserélhessem benne az elemet (ami péntek óta nem ég). Sajnos tovább nem jutottam, mert az egyik csavarra nagyon rá van szorulva az anyája, dánul pedig nem tudom a csavarlazítót. Holnap segítséget kérek Claustól.
Azok kedvéért, akik aggódnak a biztonságom miatt, elárulom, hogy induláskor természetesen felvettem és bekapcsoltam a fejlámpámat. A vikingek (a magyarokhoz hasonlóan) ugyan gyakran tekernek világítás nélkül, de ez egyrészt tilos, másrészt nem jó, harmadrészt egyetemi körlevelünk is van róla, hogy ellenjavallt. Úgyhogy nem teszem.

2017. XI. 26. (V) - még 400 nap

A hidegre és az egyre kevésbé lelkesítő üzemállapotú orromra tekintettel minden rendű és rangú tájfutást töröltem a mai (továbbá valószínűleg az idei) programból. Illetve a két hét múlva esedékes rendezés (ufónyom-megsemmisítés, pontfelszedés, pályabontás - a nem kívánt kifejezés törlendő) természetesen napirenden marad. Ráadásul arrafelé (Hedeland) egy kisvasút is van, ami az ádventi hétvégéken üzemel. (Ezt tegnap véletlenül vettem észre, amikor az Interneten nézegettem a vidék térképét.) Hedehusene állomásnál a vonatunk ablakából élőben is kerestem a kisvasút végállomását, de nem találtam meg. Na sebaj, majd valamelyik decemberi hétvégén kipróbálom!

Ma a dupla tükörtojás után végül is a Szász utcai templomba mentem, és nem bántam meg, mert jól működő tolmácsgépet kaptam. A hozzá kapott fülesből ugyan kilógtak a rézdrótok, de azt még a beharangozás előtt lecseréltem.
Az itteni liturgikus naptár szerint ez (az egyházi év utolsó vasárnapja) az ítélet vasárnapja. Erre - az evangéliumon túl - valószínűleg a főének utalt, amelyet lényegében senki nem énekelt. (Hiába, ez nem a Matula!) A kezdő ének ádventi volt, ahogyan odakint is szép lassan átveszik a választási plakátok helyét az ádventi fényfűzérek. Volt még pár szokásos ének: a válaszolgatósok, a plüsskígyó-kivonulós (a hitvallás után, amire a gyerekek elvonulnak), meg persze az úrvacsoraiak (amire a gyerekek visszajönnek, hiszen itt sem a beszéd képessége, sem a szobatisztaság nem feltétele az úrvacsoravételnek). A záróének húsvéti volt (ami örök élet vasárnapján tulajdonképpen logikus, de az ítéletnél nekem nem teljesen tiszta - viszont ismertem, így tudtam énekelni). A szokásos gyülekezeti előénekesek helyett valami vendégkórus volt, ami kifejezetten élvezetessé tette az egészet (bár a fordítás műszaki nehézségein túl nekem itt még más bajom nem volt).
Ugyan már viszonylag régi vendégnek számítok (amint azt a mellettem ülő meg is jegyezte a végén, amikor váltottunk pár szót), de igazán csak ma tűnt föl, hogy mennyire tele van a templom. Lehet, hogy a sok kabát meg babakocsi miatt éreztem így, és persze némi erőfeszítéssel nyilván még több ember befért volna, de azért kegyetlenül sokan voltunk. Nyáron persze nem így volt, de azért mégiscsak az iskolaidőszak a "normál" helyzet. Hányan lehetnek itt egy ünnepi it.-en? Szinte sajnálom, hogy soha nem fogom megtudni. Persze, kell hozzá stáb (2-3 tolmácsgép-ügyeletes, 2 tolmács, 2-3 igeolvasó, 2-3 imádságolvasó, 3 úrvacsora-osztó, 1-2 pakolászó, meg persze a lelkész és a kántor), de azért szerintem akkor is komoly dolog, hogy egy (nem kicsi) templom rendszeresen tele van.

A kijáratnál szereztem egy ádventi-karácsonyi programfüzetet. Hát nem mondom, oké, hogy fővárosi kerület és népegyház, akiknek tizenkét "sarkon" (gy. k. utcasarkon) belül hét templomuk van (ha mondjuk kerekesszéket tolok, talán 20 percig is eltart eljutnom az egyik végéből a másikba); de karácsonyig lesz 3 ajándékvásáruk, 6 gyerek- és 4 ifjúsági programjuk, 9 koncertjük, és megszámlálhatatlan egyéb rendezvényük, amit még lefordítani sem tudok. Meg persze áhítatok és istentiszteletek. Két hétfő kivételével minden délutánra vagy estére mehetnék valahová, ha ott laknék. (Halkan remélem, hogy Roskilde sem marad le.) Persze nem tudom, hogy mi ezeknek a kihozatala, és elérik-e a templomba egyébként nem járó célközönséget, de úgy tűnik, van előnye is egy népegyháznak.

2017. XI. 25. (Szo) - még 401 nap

Amikor (a naptári év elején) idejöttem, négy személyről tudtam, hogy halálos betegek, vagy kritikus állapotban vannak. Szomorú belegondolni, hogy azóta mind a négyen meghaltak.
Születésről csak egyről értesültem (illetve egy másik is várható még, a harmadikat csak szeretnék az illetékesek), szóval nagyjából 1,5:4-re (másfél-négyre) állunk az élőkkel a holtak ellen.
Holnap örök élet vasárnapja lesz. Mi (evangélikusok) hivatalosan ezen a napon emlékezünk meg a halottainkról, bár értelemszerűen rengetegen emlékeznek (az amúgy állítólag katolikus) halottak napján. Még nem tudom, hova megyek holnap templomba (ugyanis lesz délután angol nyelvű is), de talán egy gyertyát még én is gyújtok. Ugyan nem kenyerem az ilyesmi, de egy hozzáértő barátom szerint ki kell valahogyan fejezni a gyászt. És hát mikor máskor, mint a ezen a napon (mármint holnap).

Ennél kellemesebb téma, hogy sok boldogságot kívánok az Emmáknak és a Katalin név mindenféle változatát (Kata, Kati, Katinka stb.) viselőknek! Isten éltessen Mindnyájatokat!

Ma egész nap itthon voltam, még vásárolnom sem kellett. Majd holnap.
Igyekeztem jó sok dánt tanulni, bár igazság szerint nem a mennyiség, hanem a rendszeresség és a következetesség (gy. k. kitartás) terén vagyok lemaradva. Azt hiszem, könnyebb lenne, ha a kisiskolás módi szerint gyakorolhatnék, azaz magyar mondatokat kellene dánra fordítgatnom. Sajnos ez érthető okokból ki van zárva.
Déltájban kiderült, hogy ma volt valami egyesületi bajnokságunk. A kiírás alapján a saját kategóriámat annyira hosszúnak éreztem, hogy abban garantáltan nem indultam volna (pedig az eredménylista alapján dobogóra kerültem volna, ui. a kategóriák harmadában volt csak 3-nál több versenyző). A környék esetleg érdekelt volna, de utólag már kár ezen nyammogni.
Még megálmodom, hogy holnap kinézzek-e valamelyik versenyre. Futásról (és a vele járó szapora levegővételről) szó sem lehet (az orrom nagyon a kellemetlenül billeg a permanens eldugulás határán), de egy séta jóleshet. Persze fagyban és esőben az sem az igazi.
Érdekes módon a szállásadóim összes gyereke itt volt ma. A kisebbik lány (aki állatorvosnak tanul) a kutyát gyömöszölte valami könyv alapján (talán anatómiát tanult), a fiú (aki a középső) dohányzott (nagyon kulturáltan a ház előtt, csak azért tudom, mert a zacskós bablevesem sparheltjéről gyújtott rá), a nagyobbik lány meg mosott. Szerintem neki nincs is mosógépe.

A tegnapi értekezlet végén két műhelyes (a főnök, meg a teflonbögréimet fúró-faragó illetékes) is áthívott a műhelybe. Megnézhettem a teflon főzőpoharaimhoz készülő tetőket (nevezzük őket talán inkább csavaros dugóknak), és Gunnartól megtudtam, hogy készítőjük Dánia súlyemelőbajnoka.
Ezek után nekem is aktivizálódnom kellett, hogy legyen elég (és megfelelő) cső a főzőpoharak gázvezetékeihez. Végigkérdeztem jóformán mindenkit a csoportban, föltúrtam számos (és számtalan) szekrényt, jártam a tengervizes labor padlásától a fénymásolószobáig (ahol cső ugyan nem volt, de ceruzaelem igen, úgyhogy tegnap óta a szobám falán álló óra is napi kettő percnél többször mutatja a pontos időt). Kasper tanácsára még Henrikhez is átmentem (ő afféle műhelyes szaki a Hevesyben, a dán szókincsét soha nem illesztené az én nyelvtudásomhoz, de nagyon segítőkész). A zsilipben a két professzorba botlottunk, és nagyon úgy tűnt, mintha Shaolin azt magyarázná Mikkelnek (aki a Belgiumba távozott Dennis és a szülési szabadságon lévő háromgyerekes apuka, Jesper helyett a sugárvédelmi megbízott), hogy én mit fogok csinálni az izotóplaborban. A legjobb csődarabokat egyébként egy folyosói raklapon találtam (a rájuk tapadt piszok alapján pár éve ott heverhetnek), de szükség esetén desztillált vizes spriccflaskák szétszerelésével is értékes darabokhoz juthatok.
Kétség kívül a sufnituning volt a nap fénypontja, de közben néha a laborban is előfordultam (a gravitációs kromatográfia nagy előnye, hogy nagyjából óránként van csak tennivaló). Így estefelé (még bőven a munkaidő alatt, de már sötét volt) még meg is tudtam mérni a 3 sorozat mintámat. Mellettem Per is sokáig dolgozott, mégsem tudtuk elhasználni az összes argont. Eredetileg péntekre kértük a palackok cseréjét, mert már kedden nagyon kifogyóban volt, de csak hétfőn hozzák, viszont kiderült, hogy az a kevés maradék még több óra üzemidőre elegendő, úgyhogy a szokásosnál is ráérősebben méregettünk végkimerülésig.

2017. XI. 24. (P) - még 402 nap

Lenne mit írnom, de egyrészt igen fáradt vagyok, másrészt itt-tartózkodásom alatt a negyedik haláleset (unokatestvérem sógornőjéé) is bekövetkezett. A kialakult rend szerint a gyászra tekintettel a mai bejegyzés elmarad.

2017. XI. 23. (Cs) - még 403 nap

Délelőtt Yiyao rám bízta a dánkönyvét, hogy adjam le az órán, ugyanis ő mégsem akar dánul tanulni. (Meg tudom érteni: februárban utazik haza, és addig aligha jutna el akárcsak az első modultesztig.)
A menzán találkoztam Alexanderrel (és a kisfiával, aki reggel nem volt teljesen egészséges, így nem ment iskolába (csak az egyetemre jött)). Alexander elmesélte, mennyire sajnálja, hogy a modulteszt óta nem jár dánra, de most nem fér bele neki.
Az óra végén (amikor Anne a szokásos "viszlát jövő kedden" mondattal búcsúzott), rajtam kívül mindenki elmagyarázta, hogy miért nem tud majd jönni. Lassan úgy érzem magam dánon, mint a Búcsúszimfóniában: nem lehet tudni, hogy ki a következő, aki (ideiglenesen vagy véglegesen) lelép.

A mérleg másik serpenyőjébe az izotóplaborba jutásom került, ott egyre több ember kerül képbe. Helle igazolta Birgitté-nél, hogy Jesperrel közösen kioktattak az izotóplabor szabályaira, így Birgitte engedélyezte a kártyámat. Lars egyeztetett Fedorral, és közösen kijelölték Kristinát (aki Fedor doktorandusza, bár nőnemben egyesek szerint doktorandát kéne használni), hogy szükség esetén legyen a segítségemre (pl. ha nem találok valamit). Eredetileg azt hittem, hogy Shaolin fogja megmutatni a "mi hol merre meddig"-et, de talán Kristinával jobban járok.

Meglepően enyhe napunk volt, holnap viszont jó hideg lesz, úgyhogy kihasználtam a kínálkozó lehetőséget, és este még gyorsan hajat mostam. Talán megúszom megfázás nélkül.

2017. XI. 22. (Sz) - még 404 nap

Esténk már sprickolnom kell az orromba, különben fekvő pozícióban (éjszakánként ez azért előfordul) belefulladnék a saját taknyomba. Nappal többnyire még kapok levegőt, de érezhetően egyre rosszabb az is. Pedig ma nem is volt olyan hideg. Sajnos reggel esett rendesen, és a tanyabájkom első kereke pont a cipőmre verte fel a vizet. (Természetesen nem a vízálló cipőm volt rajtam.) Így aztán átöltözéskor rögtön rakhattam a zoknimat a radiátorra száradni.

Akik az utóbbi hetekben emailt kaptak tőlem, remélhetőleg nem élték bele nagyon magukat abba, hogy jól mennek a dolgaim. Sajnos ma hiába küzdöttem órákon át az ICP-vel, sejtelmem sincs róla, hogy sikerült-e rendesen kimosnom. Egyszer a plazma is kialudt (nem tudom, mitől, ilyen még nem nagyon volt), és azt hiszem, az argont is elhasználtam. (Ez az egyetlen, ami nem baj, Per már megrendelte a következő szállítmányt péntekre.) Ja, és a mérési eredményeimet sem értem. Ahol meg igen, ott meglehetősen lelombozóak.

Az aktív laborba sem jutottam be, a mágneskártyám nem nyitja az ajtót. Kiderült, hogy újabb kiképzésre, vagy legalábbis egyezkedésre van szükség. Hajrá holnap és holnapután.

Legalább Jixin szülinapi tortája (eper ízű csokidarabokkal) jó volt.

A választás napja

2017. XI. 21. (K) - még 405 nap

Itt-ott már napok óta fagy éjszakánként, de ma reggel a mi kertünkből is előkerült egy fagyott törülköző (nyilván Shamshon, azaz a kutya vitte ki pár napja).

A mai értekezlet - annak ellenére, hogy két órán át tartott - szakmailag meglepően értelmesnek tűnt. Gunnar a grönlandi fúrás jégmintáinak trícium-eloszlásáról beszélt, amihez persze többen hozzászóltak, de a végére azért kiderült, hogy biztosat senki sem tud. Shaolin eldicsekedett vele, hogy egy kínai reprocesszálóban azt a módszert használják a plutónium oxidációs állapotának a beállítására, amit annak idején ő talált ki a diplomamunkájában. Ezen kívül valakik egy csendes-óceáni kutatóúton is szívesen látnának minket. Kár, hogy soha nem foglalkoztam oceanográfiával, viszont még a templomból hazafelé autózva is gyakran rám jön a tengeribetegség. (Micsoda mázli, hogy nem lakunk nagyon messze.)
Amikor rám került a sor, megkérdeztem, hogy hogyan is kéne frissítenünk a publikációs listánkat. Erre is többen válaszoltak, de a végén ennek is az lett a konklúziója, hogy senki sem tudja. Várjam meg az igazgató menetrend szerinti dörgedelmét, abban benne lesz.
Kiderült, hogy Sven is marad (ő a hajdani csoportvezető, aki év végével nyugdíjba készül). Olyasféle önkéntes (emeritus) állása lesz, mint apunak. A társaság általános örvendezésben tört ki, hogy két jól bevált, remek kolléga is marad (egy időre - bár Nikola esetében a vérmesebb remények egy majdani álláskiírásról szólnak).

Ebéden éppen volt leves, és egész szimpatikusan nézett ki (zöld volt), úgyhogy kipróbáltam. Talán brokkolikrémleves lehetett gyöngyhagymákkal, ebben nem vagyok biztos, de tagadhatatlanul ízletes volt.

Dánon csak hárman voltunk. Remélem, az újak nem azért tűntek el, mert gyenge nekik a színvonal. Nem akarok nagyképűsködni, de szerintem nekik sem árt a gyakorlás, mi pedig (régiek) teperünk, mint az őrültek. Gunnar fel is adta, pontosabban egy kis szünetet kért Annetől. Ha megfogadja a tanácsomat, akkor csatlakozik majd az utánunk jövő csoporthoz. De persze ez az ő élete, és most már tényleg nagyon küzd egy saját lakásért. Délután kétszer mentem be hozzájuk (Perrel beszéltem meg valamit először kobalt-, másodszor antimonügyben), Gunnar mind a kétszer háztűznézéshez egyeztetett időpontot.

Ugyan kedd van, de munka után kivételesen nem mentem futkorászni, mert akkor veszélybe került volna a szavazás. Ugyan még sosem voltam Tune Hallerne-ben, de a sötétben is könnyen odataláltam; hiszen jóformán mindenki arrafelé ment (vagy onnan jött). (A többség inkább autózott, mint gyalogolt.) Ez egy szép nagy sportlétesítmény, a bejáratnál a fényújság mutatta, hogy konditerem balra fönt, teniszpályák jobbra a folyosó végén, kézilabdaedzés a 2. sz. csarnokban, önkormányzati választás az 1.-ben.
Olyasmi volt, mint az Egyesült Államokban (a filmek szerint). Oldalt sorban állunk (nem kellett), majd megkeressük a mi "szavazókörünk" asztalát (az enyém a 2., ami középen volt, a kosárlabdapalánk alatt). Aláírni sem kell, igazolvány sem kell, csak beszkennelik a kopogtatócédulánkat (természetesen nálam volt), és a szülinapomat kellett felmondanom. (Természetesen már napok óta gyakorlom.)
Odahaza OVB napokon át töpreng a kialakult helyzeten, ha A4-esnél nagyobb a szavazólap. Hát itt akkorák, mint egy-egy kisebb poszter. Fehér a járási, sárga a regionális. Pecsét nem jár rájuk. Nagyon bután nézhettem, mivel kapásból megkérdezték, hogy kell-e magyarázat. Persze, hogy kellett (még ha dánul is).
Bevonultunk az egyik szavazófülkébe (a csarnok közepén voltak felállítva), és ott megtudtam, hogy a fülkéhez madzagolt ceruzával lepedőnként egy "X"-et tehetek valamelyik négyzetbe. Mondjuk a cerka nekem kicsit fura, Magyarországon ezért már mennénk is az Alkotmánybíróságra, de például Ausztráliában is az van. (A trópusokon állítólag megbízhatóbb, mint a tinta.) Viszont nem csak a pártlisták közül választhatok (független jelölt nincs, vagy legalábbis nem volt), hanem dönthetek úgy is, hogy az egyik lista egyik emberét jelölöm be. Hogy ezt hogyan számolják össze, azt nem tudom, pláne, hogy néhány pártnak csak egy-egy jelöltje volt. Olyankor vajon mi a különbség a listára és a személyre leadott szavazat között?
Alig kezdődött el a magyarázat, rögtön ott termett egy másik bizottsági tag, és fülelt lelkesen (nyilván ellenőrizte, hogy semmi propaganda nem hangzik el). Utána szépen egyedül hagytak, ikszeltem, majd - az érkezésivel ellentétes irányban - elhagytam a szavazófülkét.
Boríték nincs. (Odahaza is hogy utáljuk! Pár éve valami eszetlen törvényjavaslatban még az szerepelt, hogy érvénytelen az a szavazat, amit boríték nélkül dobnak be. Na én akkor kezdtem kétségbe vonni a kormány épelméjűségét. Szerencsére egy módosítóval kivették.) A kétféle szavazólapot két külön urnába kellett dobni. A járásiak kb. akkorák, mint nálunk, de a regionálisok sokkal nagyobbak: mint egy-egy panelházi kuka. Mellettük is állt egy-egy bizottsági tag, és lelkesen segítettek a lepedők gyömöszölésében. Ennek persze megvan az az előnye, hogy senki nem viszi haza a szavazólapját (hiszen garantáltan feltűnnék, ha valaki egy színes lepedővel flangálna), így ki van zárva a szavazatvásárlás.
Hiába, mindig lehet jó ötleteket kapni a demokráciához.

2017. XI. 20. (H) - még 406 nap

A mai első értekezleten emlékeztettek bennünket, hogy holnaputánig lehet jelentkezni a karácsonyi bulira. Vagy inkább díszvacsorára, mert valami menő helyen lesz. Ezen kívül valami radiogyógyszerünk is sikeres lett, talán engedélyezték.

A második értekezleten kineveztek Yvonne mellé karácsonyfa-feldíszítő-segédnek, és kihirdették, hogy Nikola (akinek a doktori ösztöndíja a napokban lejár) egy 6 hónapos állásra még nálunk marad. Ez tök jó, mert így januártól mehetünk együtt mászni. (Azt már réges-régen kiderítettük, hogy mindketten szeretjük a falmászást, de Nikola előbb be akarja fejezni a doktori dolgozatát, nekem meg el kell hoznom Budapestről a cuccaimat.) De a nap csúcspontja kétségkívül az volt, amikor Claus bejelentette, hogy a jövő évi grönlandi mintavételezésre (sarkvidéki expedícióra) várhatóan a Dán Királyi Haditengerészet szállítja majd a felszerelést és a stábot. (Mielőtt bárkinek megindulna a fantáziája, gyorsan szólok: én nem vagyok benne.)

A harmadik értekezleten (udvariasan fogalmazva) felhívták a figyelmemet a munkám egynémely hiányosságaira. Nem a munkamorálommal, hanem a molibdén elválasztásával és várható tisztaságával kapcsolatban vannak még tennivalók. Persze (pozitív hozzáállással, jóra magyarázva) úgy is felfoghatjuk, hogy kaptam néhány tanácsot, milyen kísérleteket (és mi egyebet) végezzek még el. Ahhoz képest, hogy eleinte mennyire elkeserítettek ezek a leszerelési értekezletek, most már egészen jól bírom. De azért nagy öröm lesz jövő év végén hazamenni.

Holnap és péntek reggel lesz még egy-egy értekezlet, de azokról most nem írok.

Figyelembe véve, hogy Németországban és Zimbabwében is tombol az alkotmányos válság, tiszta szerencse, hogy itt csak helyhatósági választások lesznek holnap.

2017. XI. 19. (V) - még 407 nap

Tegnap lapzárta után bejelentkeztem a szállásközvetítő honlapra, és újabb 6 hónapra lefoglaltam a szobát. A házinéni egyetértett, hogy akárkinek akármi közbejöhet, nem érdemes az egész évet egyszerre lefixálni (a manó tudja, hogyan kell visszamondani a foglalást, és garantáltan nem kapnánk vissza az egész pénzünket). A fizetést ezúttal - most már, hogy van - az egyik dán bankkártyámmal intéztem, így a pénzt nem kell körbejáratni a fél kontinensen.

Az idő sokkal pocsékabb, mint amit az előrejelzés alapján vártam. A most (17h) tomboló viharhoz képest a reggeli eső még nem is volt olyan ijesztő, főleg, hogy több irányból látszott az ég kékje. Úgyhogy a hagymás-sonkás tükörtojás után tájfutni indultam, bár verseny előtt és a pályán többször felmerült bennem a kérdés, hogy jól döntöttem-e. És nemcsak azért, mert a templomhoz (bármelyikhez) később is ráértem volna felkelni.
Hiába szerepelt a kiírásban egy közeli sportcsarnok, ott csak parkolnunk és vécéznünk lehetett. (Ha jól láttam, bent gyerekek kézilabdáztak, nyilván ők foglalták le előbb az öltözőket. Vagy eleve az övéké.) A mi vk.-nk egy lakópark "park"-részében volt, és a bokrok sajnos nem nyújtottak igazán hatásos védelmet az időjárás viszontagságai ellen. Ennek fényében tulajdonképpen meglepő, hogy a zsákomban semmi nem ázott el.

Tekintettel a tekintendőkre, igazán alacsonyra tettem a lécet, és a középnehéz sárga pályát választottam (ami hosszra ugyanúgy 4 km volt, mint a rövid-nehéz fekete). Mint utóbb kiderült, a fériúi nemből csak én cselekedtem imigyen.
A cipőm természetesen már az első pontig tartó (egyébként térben a leghosszabb) átmenetben elázott, de a nagymosásban legalább a múlt heti sár kijött belőle. (Van rá némi esély, hogy nem éli túl a jövő évet, de akkor legrosszabb esetben egy szűz új cipővel költözöm majd haza.) A harisnya+bozót alulra bevált, a dupla póló+pulcsi+bozót felső összeállításra sem panaszkodhatom, és az is jó ötletnek bizonyult, hogy az utolsó pillanatban magamon hagytam a sapkámat.
A következő két pont menetből fogható volt, de a negyedikért lusta voltam úton kerülni, meg amúgy is vágytam már egy kis dzsungelharcra. Ennek megfelelően összehoztam a leglassabb átmenetemet, nagyjából 2-3 percet vesztettem, a pulóver amortizációjáról már nem is beszélve. (Természetesen ez az a pulcsim - versenyre mindig ezt veszem - amelyik már az első mosása után sem volt alkalmas társadalmi eseményeken való megjelenésre.)
Ez után kicsit óvatosabban mentem (többnyire úton), de szerencsém is volt. A vizes aljnövényzetben viszonylag jól látszottak a többiek nyomai, a terepen pedig maguk a többiek. Az 5. és a 10. pontot csak némi keresgélésre találtam meg, de a többi viszonylag gyorsan ment (elég jól is látszottak). A térkép is jól bírta, bár eleinte nagyon aggódtam érte, hiszen nem kaptunk hozzá műanyag huzatot. Ha ezt előre tudom, hozok otthonról. Szerencsére annyira nem volt durva a csapadék, és a vastag papír is kitartott.
Andalogni nem nagyon mertem (nehogy megfázzon a lábam; bokától fölfelé nem igazán volt gond), de még így is tetszett az esőáztatta vadregényes vidék. Kár, hogy fényképfelvételek csak a célban készültek: http://www.koegeok.dk/?p=5018

Célbaérés után jó érzés volt újra szárazba balettoznom magamat (ui. ha a cipő- zokni- és nadrágcsere alatt leteszem a lábamat, akkor megette a fene a szárazat, ha pedig leülök, akkor a fenekemnél ázok át); de az igazi mégiscsak a hamisgulyás-porleves (Ennek a helyesírására elfogadok ötleteket!) második fele volt, a Menyben hazafelé vásárolt friss zsömlével (és utána szilvalekváros kenyérrel). Sajnos fogkeféből nem volt nekik a kedvencem.
Itthon természetesen az egész hóbelevanc ment a mosógépbe, most már a szárításuk zajlik. A bozótruháimat féltem a szárítótól, azokat simán csak kiteregettem; de a helyzet az, hogy (emlékeim szerint) mindig is megkapták ezt a kivételezett elbánást. Akkor meg mitől nyúltak ki? Nem bánnám a dolgot, ha tudnám, hogy tervezési élettartamuk végére értek. De ha én hibáztam valamit, akkor szeretném tudni, mi volt az (nehogy a következő generáció is így járjon).

Komoly esély van rá, hogy idén már nem sokat versenyzek. Nem akarom túlzottan kockáztatni az egészségemet, a hideg esőben a kaland élvezeti értéke sem túl meggyőző (bár új helyeket szívesen meglátogatnék még), és templomba is mennék már. Mondjuk jövő vasárnap lesz délutáni angol nyelvű, így elvileg megoldható mind a kettő; de kedden reggel értekezünk, úgyhogy az esti egyesületi edzés már nem fér bele. Ha valaki esetleg nem értené a logikai összefüggést: 8-20-ig vannak nyitva a szavazókörök. Hiába megyek nyitásra szavazni, elkésnék az értekezletről (ami ellenjavallt); edzés után meg már nem biztos, hogy odaérnék zárásra. (Akinél játszik az a verzió, hogy kihagyok egy választást, az sürgősen hagyja el a honlapot!)

Végre megírtam a múlt vasárnapi bejegyzés utolsó bekezdését.
Isten éltesse Jenő bácsit, Erzsit és Jolit! Boldog névnapot kívánok!
És mai talán a legfontosabb: Isten éltesse Beri! Szégyen-gyalázat, de csak sikerült elfelejtenem, hogy csütörtökön volt a születésnapja (hiába diktáltattam le egy hete Pirivel)! Sok boldogságot kívánok Neki!

2017. XI. 18. (Szo) - még 408 nap

Dán házi (jó sok), emailek (valamiért a hét minden napjára jutott egy olyan, amit nem akartam pár udvarias sorral elintézni, hanem komolyan és hosszasan fogalmaztam), fokhagymakrémleves, lekváros tészta.
Porszívózás volt talán szerdán, bevásárlás meg tegnap - de azért lesz holnap is. A verseny ugyanis Himmelevben lesz (gy. k. ahol májusig laktam), így hazafelé be szeretnék menni a Meny-be. Emlékeim szerint ott kapható pár dolog, amit másutt még nem találtam.
Megtaláltam a választás honlapját, de ott csak a törvény, meg némi tájékoztató van (de azok a dán mellett angolul is). Némi keresgéléssel megszereztem a jelöltek névsorát is, de a programjaikról még most sem tudok semmit. Lehet, hogy ez már így is marad.

2017. XI. 17. (P) - még 409 nap

Északon a helyzet változatlan.

2017. XI. 16. (Cs) - még 410 nap

Reggel még befejeztem egy kísérletet, utána ebédig mértem, majd délután megpróbáltam kiértékelni. Az adatokat nézegetve viszonylag hamar kiderült, hogy valami árulás van a dologban, és nagyjából egy óra alatt ki is derítettük, hogy micsoda. Szerintem mindnyájan rájöttetek: valamit elrontottam. Holnap megpróbálom kijavítani illetve helyrehozni.

Dánon (a lassan megszokottá váló rohanás ellenére) kiderült, hogy a török és a mongol csoporttársunk kivételével (azaz az uniós állampolgárok) mind kaptunk szavazólapot. Érdekes, a többiek nem tulajdonítanak ennek (illetve a választásnak) akkora jelentőséget. Erre egy lehetséges magyarázat, hogy az olaszoknál kicsit máshogy működik a demokrácia, ott a világháború óta kormány még nem töltötte ki a ciklusát (ha jól tudom).

Estére főztem egy fél zacskó úgynevezett gulyáslevest. A magam részéről nem nevezném annak, hívjuk inkább hamis gulyáslevesnek. Az sem rossz étel annak, aki szereti. És miért ne szeretném? Nincsen benne kelkáposzta!

Északon a helyzet változatlan.

2017. XI. 15. (Sz) - még 411 nap

A (múlt heti) névnapján is rémlett, hogy ismerek egy Zsombort, de csak ma ugrott be, hogy kit is. Szilvia egy kicsit jobban járt, őt csak itt felejtettem el megemlíteni. Isten éltessen Mindkettőtöket!

Szerencsére odabent (mármint a munkahelyemen) az elmúlt két napban semmi megrázó nem történt. A korábbi "nem értem, miért nem sikerül" dzsungelharchoz képest nagyságrendekkel jobb érzés úgy dolgozni, hogy nagy vonalakban már működőképesnek tűnik a dolog, és legalább meg tudom fogalmazni, hogy mi a probléma. Van még rendesen, de már sejtem, hogy merre van az előre.

Dánon a múlt hetinél is gyorsabban vágtázunk. Remélem, nem marad így, mert lassan már nekem is sok lesz, bár most még nagy nehezen tudom tartani a tempót.

A tegnap esti rohangáláshoz végre jól választottam ruhát. Felülre a kapucnis futópóló, egy pulcsi és egy bozótfelső (hogy a tüskék ne a pulcsit lyukasszák tovább); alulra a harisnya és a bozótalsó. Úgy rémlik, hogy a bozótnacim eredetileg a bokámig ért, most meg már szinte belelóg a sárba. Feltéve, hogy nem én mentem össze (ez méréssel igazolható), azt kell hinnem, hogy a mosásoktól vagy egyszerűen az időtől (mármint a vásárlása óta eltelt évtizedtől) szépen lassan kinyúlott. Lehet, hogy leselejtezem (végül is derekasan kiszolgált 100-as nagyságrendű versenyt), és veszek egy roskildés bozótalsót, ui. most éppen megint ruhabeszerzés zajlik.
A cipőn egy darabig vacilláltam. A menetrend szerinti déli eső olyan dagonyává változtatta az erdőt, hogy sajnáltam a szép új tüskés cipőmet, de az amortizátorcipőmben jó eséllyel már a rajt felé vezető úton elcsúsztam volna, és akkor nem bokáig, hanem fülig lettem volna saras. Az esti zuhanyzásnak tagadhatatlanul a fénypontja volt a cipőmosás (még most, 24 óra múlva sem teljesen száraz), de hát ez benne van a pakliban.

A verseny jó bulinak (esti fejlámpás partinak) indult, de a rajt után már nem volt az. Néhány pont meglepően nehéz helyre került (szerintem még nappal is csak véletlenül találtam volna meg őket), és - miután a többiek fejlámpái szépen lassan eltűntek körülőlem - elég vacak érzés volt egyedül bóklászni a sötét (és kísérteties) erdőben. (Meglepő módon a hideget nem éreztem.) Nem volt órám, és számtalanszor eszembe jutott, hogy engem felejtettek már kint versenyen (évekkel ezelőtt Virágvölgyben, amikor a versenyrendezőség még a zsákomat is körültekintően hazavitte, csak engem hagytak ott). Sejtettem, hogy Jytte ilyet nem tesz (az ő csomagtartójába raktuk be a cuccomat, mert nem volt tiszta, hogy a "versenyközpont"-ban megőrzi valaki), de nem akartam visszaélni a türelmével. (Egyébként gyakorlatilag egyszerre fogtuk az utolsó azonosítható pontunkat, csak az erdő két különböző pontján.) És hát egy idő (kb. egy óra) után "a nedves avar alatt meddig süllyedünk a sárba (vagy a vízbe)" c. rejtvény sem volt annyira szívderítő. Úgyhogy a 9. pont után feladtam (még 6 lett volna).
Valószínűleg eleve rossz ötlet volt a hosszú (4,8 km-es) pályát választanom, de az eredménylista szerint a közepes pályát is feladta a mezőny fele. Évek óta nem voltam erdei éjszakai versenyen (emlékeim szerint akkor se tudtam befejezni), és már nem emlékeztem rá, milyen nehezen megy ez nekem. Jövő kedden mindenesetre rövidet kérek. Ennek meg nézzük a jó oldalát: bátorságpróbáztam egyet, és most már Dániából is van feladott versenyem. Inkább edzésen, mint 12 órás váltón, nem igaz?

2017. XI. 13. (H) - még 413 nap

Néha furák ezek a vikingek. Reggelente szépen érkezési sorrendben állunk a buszmegállóban, de amint a busz feltűnik a láthatáron, mindenki megindul az ajtó várható helye felé, hogy ki ne hagyjuk a tülekedős részt. Pedig nálunk még mindenkinek jut ülőhely (két megállóval később szoktak betelni).
Igazából állva jobb szeretek utazni (hazai megszokás), de a tömött buszon (három megállóval későbbtől) már nagyon nehéz nem útban lenni. Úgyhogy inkább leülök és dánt tanulok.

Ez a nap is hihetetlenül hamar eltelt. Kísérlet, mérés, vége. Még elkezdeni se tudtam a kiértékelést. A beérkező emailek felét ha feldolgoztam. Az esti "Ordination"-t is kihagytam - akármi is légyen az. Többen avatásra / szentelésre tippelünk, de ez nehezen vág össze a dóm honlapjának szűkszavúságával. (Gy. k. Odahaza egy lelkész ordinációja némileg nagyobb körítést kap.)

Holnap este verseny (nem áll rá a szám az "egyesületi edzés" szakkifejezésre), úgyhogy bejegyzést ne várjatok!
Lövésem sincs, hogy a vasárnapit mikorra fejezem be.

2017. XI. 12. (V) - még 414 nap

Elképesztő, milyen tempóban rohan az idő. Egész nap alig csináltam valamit, mégis milyen késő van már. Ráadásul fáradt is vagyok, pedig a hétvége hivatalosan a kipihenésről szól. Persze ebben a hajnali kelésnek is szerepe lehet. Csak 10 perccel alhattam tovább, mint munkanapokon, mert az első busszal indulnom kellett, hogy elérjem a csatlakozást, de a hagymás tükörtojást sem hagyhattam ki.
A dán politikáról sem tudok többet, mint tegnap ilyenkor. Láttam ugyan két szép plakátot, de az egyik a szavazás menetéről szólt (postán kapjuk a kopogtatócédulánkat, amit magunkkal kell vinnünk, 8-20-ig van nyitva a szavazóhelyiség, "X"-et kell tenni a megfelelő rubrikába stb.), a másik pedig a roskildei szavazóbusz menetrendjét mutatta. (Vélhetően a szavazási hajlandóság növelése érdekében lehetőség van előválasztásra a szavazóbuszon, ami néhány hétig a várost és a vonzáskörzetét járja, és minden nap néhány órát bizonyos közintézmények, könyvtár, iskola, kultúrház stb. mellett tartózkodik. Ezek a téridő-koordináták szerepeltek a másik plakáton, hátha valakinek megfelelőbbek, mint a 21-e.)

Végül 5-en szorongtunk Finnék autójában, de mivel én jelentkeztem utolsónak, senkinek nem tehetek szemrehányást (legfeljebb ők nekem - egyébként nem tettek). Az 1-1 óra oda- és visszautat kibírtuk, és a helyszínen felmerült ugyan bennem, hogy átkéredzkedem egy másik roskildei ismerős autójába, de azután letettem róla. Nem biztos, hogy jól sül el egy ilyen (akármilyen jó szándékú) kavarás.
A helyszín egyébként csodás volt. A tengerparton voltunk, akármeddig el tudtam volna gyönyörködni a hullámverésben (a hideg szél ellenére is). A távolban megpillantottam Németországot, de tájékoztattak, hogy az azért messzebb van, csak két kisebb dán szigetet látok.
Deréktól lefelé eltaláltam a ruhát, de fölülre sok volt a póló-pulcsi-bozót kombó. A sálamat le tudtam venni menet közben (és a derekamra csomózva vittem tovább), de sapka nélkül azért fáztam volna. (Utólag persze tudom, hogy a nindzsás futópólómat kellett volna fölvennem, annak pont ilyen esetekre van kapucnija.) Nem is mertem igazán megnyomni a tempót, ui. féltem, hogy egy alapos megizzadás után a hidegben (pláne egy parti ponton, ahol szél is van) pillanatok alatt megfázom. Persze nem ez volt az egyetlen oka a vacak tempómnak (13:32 min/km), az első két pontot például csak másodjára találtam meg (először egészen másutt kerestem őket, mint ahol voltak).
A földön vastagon állt az avar, alig tudtam benne futni. (Egy idő után már nem is próbáltam.) Az avar alatt sok helyen természetesen állt a víz, de a csúcs a 18. pontom volt, amihez egy másfél méteres (vagyis átugorhatatlan) öblön kellett volna átgázolnom. Szerencsére két szenior sporttárs éppen bemutatta, hogy egy elkerített mezőre bemászva a feladat száraz lábbal is megúszható (és a legelésző jószágok sem támadtak meg bennünket).
Az ősz tagadhatatlan pozitívuma volt ugyanakkor, hogy remekül látszott minden (kivéve a gödörpontok bójái), gyakorlatilag bárhol át lehetett gázolni a zöldön, legfeljebb csak a kiszáradt csalánszárak miatt nőtt meg a hasra esés esélye. Szóval a terep remek volt, és (a kezdeti bénázásom dacára) a pontokat is könnyű volt megtalálni. Azt persze nem értem, hogy mitől "nehéz" az a pálya, aminek a pontjai útelágazásoktól és patakhidaktól láthatóak, de már megszoktam. (És nem is zavar, bár másfél év múlva vért fogok izzadni a magyar C pályákon.)
Összességében remek verseny volt, még ha a rám jellemző eredményt produkáltam is. Lehet, hogy ilyen erővel a középhosszú pályát is bevállalhattam volna? Vagy akkor már az útitársaim kerestek volna nekem másik autót?

Remek időzítéssel úgy értünk vissza Roskildébe, hogy az állomáson még vehettem egy tonhalkrémes szendvicset, mielőtt vonatra szálltam volna a főváros felé. Csak pár perccel kezdés után esett le, hogy az it.-et ugyanaz a lelkész vezeti, akit a roskildei székesegyházban a tavasszal már párszor láttam (és hallgattam). Egyébként a szokásos liturgia és a szokásos gyülekezet. Ezúttal maradtam utána pár percet, mert jól esett néhány csésze meleg tea és pár szem gyümölcs.
A mellettem ülő fickó megkérdezte, hová valósi vagyok. Mikor (válaszadás után) visszakérdeztem, annyit mondott, hogy ő Irakból jött, de többet nem volt hajlandó elárulni. (Annak alapján, ami arrafelé történt az utóbbi években, akár jó oka is lehetett rá.) A másik oldalon egy család ült (azt hiszem). Velük kapcsolatban csak annyi tűnt föl, hogy a nyolcéves-forma kislányuk tudott a legjobban dánul (legalábbis az it.-eket szervező dán hölggyel akkor ment a legjobban a kommunikáció, amikor a kislány fordított). Jixinéknél is ugyanez a helyzet (bár ő dánul is megérteti magát a technikusainkkal), és szerintem záros határidőn belül Alexander-éknél is ez lesz (főleg, hogy a modulteszt óta nem volt órán). Persze ez másfelé sem ritkaság. Egy Németországban dolgozó kolléga mesélte annak idején, hogy a fiai már régen megértették, amit az orvos (vagy akárki német) mondott, csak apuka kedvéért kell ismételni.

2017. XI. 11. (Szo) - még 415 nap

Tegnap este menetrend szerint itt volt a háziak nagyobbik lánya, vacsorázott és kimosott. Így az én szennyesem ma került sorra, de azóta már meg is száradt.

Megkaptam a budahegyvidéki tisztújítás menetrendjét, aminek nagyon örülök, bár nem a tevékeny közreműködésemről fogok elhíresülni.

A tegnap érkezett élelmiszersegélyből az egyiket (az ún. Újházy tyúkhúsleves feliratú zacskót) ebédre elkészítettem, és mind meg is ettem. Egy liter víz felforralása még nekem is sikerülhet (bár mérőhenger nélkül az egy litert csak a vízforraló mércéjével tudtam megsaccolni). A kezemet természetesen kicsit megégettem, de nálam az ilyesmi üzemi eseménynek számít. Hiába tervezték a zacskót 4 személynek, nem hagytam belőle.

A dántanulás is halad. Ennek keretében a mosogatógépből (miután az elvégezte kötelességét) mindent a helyére pakoltam, és közben igyekeztem dánul kommentálni az eseményeket. Mégiscsak élvezetesebb így tanulni "a tányérok a konyhaszekrényben állnak, a villák a fiókban fekszenek" jellegű mondatokat, mint a gép előtt ülve.

Véletlenül kiderült, hogy holnap kettő verseny is lesz. Az egyik tőlünk északkeletre; ez az, aminek a "királykategóriája" félmaratont fut, és amelyiknek még a nyílt pályája is túl hosszú nekem (vagyis amelyikre nem megyek). Ellenben a másik délnyugat felé esik tőlünk (Bisserup, Næsved-től egy picit nyugat felé), és egészen kellemes (mondhatnánk nekem való, nyugdíjas) pályákkal vár. Az egyik sporttárs még csütörtökön jelezte, hogy van két szabad hely az autójában, abból az egyiket ma délután gyorsan le is stoppoltam. Szerencsés esetben verseny után bevonatozom Koppenhágába, és a Garnison Kirke-ben (a királyi palotától pontosan másfél saroknyira) részt veszek az angol nyelvű it.-n.

A háziúr valamit ügyködött a szennyvízelvezetővel, most már rendesen lefolyik a vécé, ami azért nem egy hátrány.

Majd' elfelejtettem: Isten éltesse az összes Mártont (akikből ismerek párat, hiába, evangélikusok vagyunk) és a XI. kerületet (aminek szintén ma van a napja)!

Isten éltesse a Rékákat!

2017. XI. 10. (P) - még 416 nap

Reggel (avagy hajnali 7-kor) vettem másfél kenyeret a Tune-i pékségben, majd némi hezitálás után visszamentem, és vettem még egy felet. Jól tettem, mert csak néhány szelet, és két nagyobbacska sercli (gy. k. vége) maradt a közös reggeli végére. Persze ha kevesebbet viszek, a kollégák - puszta udvariasságból - nyilván hamarabb befejezik a kényszerevést; de estefelé (amikor már csak hárman voltunk, de valahogy mindhárman megéheztünk), tök jól esett, hogy Shaolin szülinapi epertortájának maradványa mellé sajtos-lekváros kenyeret is ehettünk.
A múlt heti sonkát Claus kidobta (szerint már romlott volt), a csilis vajkrémem megpenészedett (azt én dobtam ki), elfogyott (másfél szelet híján) két doboz sajt, két lekvárosüveg aljáról kikapartuk a tartalmukat (így a maradék lekvár már egy polcon is elfér), szóval meglehetősen jó munkát végeztünk.

Jixin rábólintott a teflon főzőpoharakkal kapcsolatos elképzelésemre, de hiába segített Hanne, a rendszer megmakacsolta magát, így csak hétfőn indulhat a megrendelés.
Napközben afféle vaklicitet játszottam a kromatográfiás oszlopaimmal. Kíváncsi vagyok, mi sül ki belőlük.
Megjött a munkavállalói elégedettség-felmérés eredménye. Még nem néztem meg, csak az igazgató kísérőlevelét, amiben a leghatározottabb fellépést ígéri mindenfajta szóbeli, testi, lelki, szexuális meg akármilyen zaklatással szemben (ui. az "ért-e ilyen" kérdésre több "igen" válasz érkezett, mint a "történt-e megfelelő intézkedés" kérdésre). Sejtelmem sincs, mi lehet a háttérben (nem is rám tartozik), de ha tényleg van valami, akkor nagyon nagyon helyesnek tartom a fellépést ellene.
A jövő szerdai elsősegély-tanfolyamunkat elhalasztották.
Lehet rendelni DTU-s karácsonyi képeslapot, de nekem nem tetszik, úgyhogy nem kérek.

Idehaza két boríték is várt. Az egyikben a levesporok otthonról, amiket nagyon szépen köszönök! Mondtam is a háziaknak, hogy holnap levesnapot tartunk. A másik borítékban a "kopogtatócédulám", vagyis hát az annak megfelelő itteni papírom jött. Eszerint mégis van választójogom a demokrácia alsóbb szintjein (a települési választáson, amit én inkább járásinak neveznék, és a regionálison. A törvényhozásin nyilván nincsen, az európai parlamentin természetesen van). Úgyhogy van 10 napon megérteni a dán demokráciát, kideríteni a jelöltek (illetve a jelölő szervezetek) kilétét, és lefordítani a programjukat. Mintha nem lenne így is elég tanulnivalóm dánból! Plusz egy csomó elmaradt email lefordítása, illetve megválaszolása. Nem lesz ebből nagy tájfutás vasárnap, úgy érzem.

2017. XI. 9. (Cs) - 417 nap

Ugyan este a közértben még láttam egy rövidnadrágos vásárlót, azért én már folyamatosan térek át egyre melegebb ruhára. Egyre hidegebb van, ma végig szürke volt az ég, Risoeben természetesen a szél is fújt, és estére még némi szemerkélés is indult. Reméljük hajnalra eláll, mert a közös reggelihez én viszem a kenyeret, és nem szeretném az egészet eláztatni.

A hideg elleni védekezést lényegesen nehezíti, hogy az "irodám"-ból (a jövő hónaptól: irodánk) csak az udvaron keresztül lehet átjutni a laborba, tehát minden alkalommal öltözködnöm kell. Egyébként egyik épület sem a kiemelkedő hőszigeteléséről híres, bár a mi "előszobánk" fűtőtestjének bekapcsolása (és az ajtó becsukásának javasolása) sokat javított a helyzeten. Csak hát ma ebéd után még dánra is mentem, meg volt egy menetem a műhelybe is (teflon főzőpoharak tetejének ügyében), szóval nem csoda, hogy egyre taknyosabb vagyok.

A hétvégi versenyt vélhetően ki is hagyom, pláne, hogy hosszútávú. Rasmus egy félmaratont le fog futni. Nem mondom, belőle ki is nézem (egyébként Corradó is lefutotta valamikor Koppenhágában); meg persze szép időben, ha elég sok időm lenne rá, akár én is bevállalhatnám. De vasárnap csak akkor megyek, ha lesz valami rövid nyílt kategória.
Közben meg a jövő évi nagy dán versenyeket nézegetjük - hátha néhányan meglátogatnak majd.

Dánra vittem egy csomag AA ceruzaelemet, így végre jár a tanteremben a falióra. Kiderült, hogy nemcsak az egyik olasz csoporttársunk származik XXIII. János városából (gy. k. Bergamo), hanem a másik is I. János Páléból (gy. k. Vittorio Veneto). Most már kezd érdekelni, hogy a harmadik hová valósi. Vagy az olaszoknál a pápák olyanok, mint nálunk Sándor (gy. k. a költő, aki mindenhol járt)? (Több olasz a mi csoportunkban nincsen, amióta Ilaria egyéb elfoglaltságai miatt, még a tavasszal abbahagyta. Ugyanakkor az egyetemen - állítólag - több olasz diplomás dolgozik, mint dán. Ami egyébként nem kizárt.)
Anne nagyon kemény tempót diktál, hiszen utol kell érnünk a saját csoportunk másik felét. (Mondjuk én nem pont így csinálnám, de nekem nincs is nyelvtanári diplomám.) Muszáj lesz egy csomót gyakorolnom, már el is kezdtem hazafelé a buszon.

2017. XI. 8. (Sz) - még 418 nap

Önmagában még nem lenne gond este nyolckor nekiülnöm a naplóírásnak, de még egy jó adag dántanulás is vár rám. Szerencsére az írásbeli nagyját még mérés közben megírtam (eredetileg a laborban terveztem, de ott ma kevés idő alatt sokat végeztem, a megszokottól eltérően nem igazán volt benne üresjárat). A maradékot meg megkérdeztem a szállásadóimtól, így megspóroltam a szótár bogarászását.
Persze így sem tudom teljesen behozni a délutáni megcsúszást, de hát így jártam. Összetorlódott pár dolog. Meglepő módon hárman is mérni akartunk (nem számítva a svéd vendégeket, de ők a másik műszert nyuvasztják), ráadásul mindhárman kifejezetten ma délután. Ehhez jött az influenzaoltás, ami gyorsan ment, mert valamiért nem túl népszerű. Henrik (az egyik jófej nyugdíjas technikus) el is felejtette, de miután az ablakon át beintegettem neki (látványosan bökdösve a vállizmomat, ahová egy perccel korábban kaptam), rögtön észbe kapott. Papírt sajnos nem kaptunk róla (a magyar oltási könyvemet meg nagyokosan még a tavasszal hazavittem, bár lehet, hogy semmi haszna nem lett volna), de a rendszerbe bevitték. Végre valamire használtam az itteni TAJ-kártyámat (ui. könyvtárban még nem voltam). Ha időben eszembe jut, hogy a jobb karomból vasárnap vettem ki egy kullancsot (bramgæs), akkor a bal vállamba kérem a szurit (legalább szimmetrikusan fájna), de így sem vészes.
Shaolin az utolsó pillanatban (azaz ma délelőtt) jelezte, hogy a tegnapi születésnapjára tekintettel ma "lesz sütemény". (Itt ez a kifejezés van forgalomban a "bulizunk" helyett.) Tartok tőle, hogy nem szándékosan tette az oltás időpontjára, egyébként is kevesen lettünk volna (Jixin és Gunnar konferencián hakniznak, Yvonne a Szentföldön turistáskodik, a technikusok felváltva jelentenek beteget, Liga és Per pedig értelemszerűen a méréseikkel foglalatoskodtak). Mindenesetre a torta fele megmaradt. Képtelen vagyok rájönni, mit imádnak annyira a marcipánbevonatú tortákon. Annyira tömény, hogy naponta másfél szeletnél többet képtelenség megenni belőle. (Vagy pont ez a magyarázat? Ebből fogy a legkevesebb?)
Végül 3/4 5 tájban kerültem sorra a gépnél. Azt hittem, én maradok utolsónak, de mire befejeztem, előkerült Nikola, és nekiállt dolgozni. Délelőtt még soha nem láttam, többnyire ebédre jelenik meg, de általában éjszakába nyúlóan dolgozik (és hétvégente is). Az eredményeket majd holnap kiértékelem. Talán jók, de ne kiabáljuk el.

Ami a tegnapot illeti, csak a versenyről van mit mesélnem. Tömegrajt volt, amiért - számos ismerősömhöz hasonlóan - én sem rajongok, de (mint utólag kiderült) a 2. pontnál egy pillangóval szerencsésen szétszórták a mezőnyt. Ettől még persze sok "együttfutás"-t mutattunk be, és így, hogy nem kellett (annyit) néznem a térképet, még viszonylag gyors is voltam (7,7 min/km). Cserébe rengetegszer fogalmam sem volt, hol is vagyok, csak az előttem mozgó fénycsóvát igyekeztem követni. Az utolsó előttit megelőző pontot Patrickkal együtt fogtuk, onnantól (egy idő után már) négyen-öten gyakorlatilag együtt futottunk. A legtöbbjüket a célig lehagytam, de hiába kanyarodott Patrick egy mellékutcával korábban (ahol le tudtam előzni, amíg rájött a tévedésére), és hiába akartam lehajrázni, végül ő hajrázott le engem (hivatalosan kettő másodperccel).
A falu utcácskáin, parkjaiban, sportpályáin, hídjain (hídjai alatt), kutyasétáltató ligeteiben és iskolaépületei között rohangálva persze folyamatosan azon törtem az agyamat, hogy mi a manónak is csinálom én ezt az egészet. Így utólag (hogy nem fáztam meg) persze pozitív a mérleg, de azért legközelebb (amikor még hidegebb lesz) lehet, hogy még rövidebb pályát választok.
Verseny után jól esett egy pohárka forró folyadék, de meglepő módon nem teát kaptunk, hanem valami indiai levest, amiben krumpli és curry volt. (Jó eséllyel még más is, de én csak ezt a kettőt tudom.) Állítólag "dál"-nak hívják (dal, daal, dahl). Amíg a versenyt rendező egyesületi tagtárs háza előtt (szerintem a garázsként funkcionáló tető alatt) öltözködtünk, szemügyre tudtam venni a rezidenciát, az öttagú család (abból a legkisebb még babakocsis) legalább öt biciklijét és a fészerben felhalmozott gördeszkákat, görkorcsolyákat. A december 10-i verseny szervezője is megtalált, megköszönte, hogy jelentkeztem ufónyom-megsemmisítőnek (gy. k. pályabontónak). Kár, hogy a sötétben nem láttam jól az arcát, bár (az én arcmemóriámat alapul véve) akkor se ismerném fel, ha napfényben láttam volna.

Mintha idén egyszer már lett volna Kolos nap, de a naptárom szerint ma is az van. Isten éltesse a (nagyobbik) keresztfiamat! Meg persze a Zsomborokat.

Nagy okt. szoc. forr.

2017. XI. 7. (K) - még 419 nap

Gy. k.: a nagy októberi szocialista forradalom napja. Bár lehet, hogy nagy kezdőbetűkkel kell írni, Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak. Életem első évtizedében így szerepelt a mai nap a naptárban (Magyarországon. Dániában vélhetően már akkor sem).

Elveszett és megtaláltatott

2017. XI. 6. (H) - még 420 nap

Eszembe jutott az Amerikai Egyesült Államok katonáinak bejelentése, amikor hatalmukba kerítették Irak korábbi elnökét: "We've got him." Meg persze Titty matróz álomittas mondata (magyarul csak szava), amivel a Fruska (a Tengerek Réme) fedélzetéről jelentett a bátyjának (gy. k. John kapitányának): "Elcsíptem." De igazándiból egyik sem illik ide, hiszen csak a sajátomat vettem újra birtokba. Úgyhogy inkább az elveszett drachma és az elveszett birka (gy. k. juh) példázatából idéztem.
Ha valakinek ennyiből esetleg még nem állt össze a kép: kicsit hamarabb meglógtam a munkából, elvonatoztam Juderupip, elsétáltam a tegnapi vk. helyéig (a térképet természetesen magammal vittem), és a fejlámpám fényében megpillantottam a szemüvegemet. Ott lógott az ágon, ahová 31 órával korábban akasztottam. A hidegtől eltekintve semmi baja nem lett. Ahogyan a dalban is szerepel: "De mikor az / erdőt járom / ül az ágon / Ákombákom". Hála legyen érte a Teremtőnek!

Shaolin visszajött, délelőtt értekeztünk is egyet a konyhában (gy. k. leszerelési értekezlet négyesben). Az eddigi eredményeimmel meglepő módon nem nagyon kötözködött (ami jó érzés volt, noha nem kéne belőle elhamarkodott következtetéseket levonni), de természetesen felhívta a figyelmemet, hogy mennyi problémát kell még megoldanom. Amiben egyébként tökéletesen igaza van.

Lénárdot Isten éltesse sokáig! Boldog névnapot kívánok!

Holnap munka után terv szerint megyek a szokásos kedd esti egyesületi edzésre. A mai tapasztalatok alapján ugyancsak hideg lesz (szinte teljesen felhőtlen az ég). Ezúttal Havdrup a helyszín, vagyis egy újabb vasútvonalat (Naestved via Koege) próbálok ki. A hazaérkezés bizonytalan, úgyhogy ne aggódjatok, ha nem frissül a napló!

2015. XI. 5. (V) - még 421 nap

Reggel még csak nem is sejtettem, micsoda szörnyűségek vannak készülődőben. Eszembe jutott, hogy csak tegnap este, lefekvés előtt (lapzárta után) esett le, mit is értett Zizi a Közel Erős vár feldolgozásán (gy. k. https://www.youtube.com/watch?v=ygLb1Wx13rE ). Sietve összeszámoltam, mi mindent végeztem tegnap (vasalás, zsebvarrás, rengeteg videózás és emailezés), és mi maradt mára (tájfutás, porszívózás, hajvágás, hajmosás, körömvágás), bepusziltam két tükörtojást (a gyorsaság kedvéért hagyma és szalonna nélkül), összepakoltam, és indultam Jyderup-ba.
Roskildében (a csatlakozásra várva) föltöltöttem egy adag pénzt a "tekergőkártyámra", és - idén utoljára - megvettem a bérletemet (gy. k. dec. 21-ig). Egy hirtelen ötlettől vezérelve nem vártam meg a kalundborg-i vonatot, hanem az előzővel elmentem Holbaek-ig, és ott szálltam át a kalundborg-ira, így pár percet Holbæk-ben tölthettem. (Csak a vasútállomáson, de a víz, mármint a fjord - nem a Roskilde, hanem a Holbaek Fjord - onnan is látszott. Talán érdemes lenne egyszer - mondjuk nyáron - célzottan is ellátogatnom oda - bár lehet, hogy ez hamarabb megtörténik, mint szeretném.)

Tegnap részletesen kiírtam magamnak, hogy Jyderup-ban hogyan jutok el a versenyközpontig, evvel nem is volt baj. Tipikus szezonon kívüli verseny, pár tucat induló a környékbeli egyesületekből, 30 koronás nevezési díj, se sátor, se árusok, kvázi semmi, csak tájfutás. Rengeteget vacilláltam az öltözéken, ami végül is szükségtelennek bizonyult (némi csöpögéstől eltekintve kellemesen hűvös időnk volt), bár a középtávon beszerzendők közé felvettem egy tapinacit. (Beszereztem volna már ma is, de sajnos tavaszig nem tudok olyan rendezvényről, ahol árusok is lennének. Próbáljam meg karácsonykor - az aszfaltfutó cipő mellett - odahaza a Böske Kártyámmal?)

Szintén nem kevés töprengés után a nehéz-középhosszú (6,8 km-es) pályát választottam. A 8. pontig technikailag kifejezetten könnyűnek éreztem, gyakorlatilag az "úton futás, be a ponthoz, ki az útra és újra úton futás" ciklus forgott, ezért néhány átmenetben nagy bátran (főleg, ha előttem szaladt valaki) néhány levágást is bevállaltam. A cipőm (és a zoknim) - amint az várható volt és a versenyértesítőben is hangsúlyozottan szerepelt - már az első pontnál átázott, de annyira már vagyok viking, hogy nem izgatott.
A 9. pont már veszélyesnek tűnt, ezért arra menet már nem akartam kockáztatni (ahogyan a tegnapi tévés vetélkedő utolsó körében a szereplők sem, akik inkább megálltak félmilliónál, de nem hittek a közönség - tényleg kifejezetten nem meggyőző - segítségének). Nagyon óvatosan (és lassan) mentem, mégsem találtam meg segítség nélkül. Ez lett az egész pályám leglassabb átmenete 32 min/km-rel. Két szép nagy átmenet következett. Az elsőt tök fölöslegesen bonyolítottam el (majdhogynem egyenesen is mehettem volna, de ezt nem vettem észre, és inkább cikkcakkoltam); a másodikban Allan-nal futottam együtt, amiért a végén meg is dicsért (hiába próbáltam több nyelven is magyarázni, hogy tovább egy fél perccel sem bírtam volna tartani a tempóját).
Innentől jöttek az eldugottabb pontok (és az ezek keresgélésével járó időveszteségek), meg persze már érezhetően fáradtam. Nagy kavarásom sehol nem volt, nagyjából mindig tudtam, hogy merre vagyok, de a 15. pontról jövet például nem találtam a vizesárkon átvezető hidat, és a mocsáron vergődtem át. Cserébe pár méterrel később tök véletlenül akadtam egy erdei nyiladékra, amire előtte nem is gondoltam, pedig a legjobb irányba vezetett. Volt még mocsárjárás erdőn-mezőn, kerítés mellett és méteres avarban, de azért simán célba értem.

Az Interneten még nincsenek eredmények, a helyszíni gyorslistán (nem papíron, hanem képernyőn) az utolsó voltam, míg be nem ért valaki mögém. A 12 perc/km-es átlag tényleg vacak, de amióta itt vagyok, egyre gyatrábbak az eredményeim. Lehet, hogy legközelebb brachiból (és önbizalom-növelésiből) egy viszonylag könnyű pályát választok. Úgy érzem, hogy úton még csak-csak tudnék futni (mondjuk 4-5 km-t), de a tájékozódási feladat mindig lelassít. (Ismerjük el: ennek a sportnak tulajdonképpen pont ez a lényege.)

Öltözködés közben gyorsan váltottam pár szót Jyttével (megkapta az emailemet), mert többen is felajánlották, hogy hazahoznak. Csak itthon derült ki (amikor az ázott cuccaimat szépen kipakoltam száradni), hogy a sportszemüvegem (amiben bringázni, falat mászni meg tájfutni szoktam) szépen ott maradt. Vélhetően annak a bokornak az ágán, aminek az aljában a hátizsákom hevert, ugyanis gondosan felakasztottam, nehogy a nagy öltözködésben és pakolászásban rálépjek.
Írtam a rendezőknek (hátha a romeltakarításkor valaki észrevette), de valószínűbbnek tartom, hogy nekem kell visszamennem érte. Ma már nem volt lelki erőm erre - kb. 2 óra oda, másik 2 vissza, plusz a várakozások -, és mire odaérek, besötétedik, tehát sok esélyem nem lett volna megtalálni. A jövő hétbe megpróbálok beleszuszakolni egy mentőakciót (mondjuk a szerdai influenzaoltás utánra), bár komoly esélyt látok arra, hogy ugyanúgy nem látom viszont, mint azt, amelyik a szakadékba esett, amikor Kornéllal Franciabányán másztunk. (Pedig azt talán még Karcsi is megpróbálta utólag visszaszerezni az alvilágból.) Vagy amelyik (életem legjobb szemüvegtokjában) egy vasúti fülke csomagtartóján felejtődött valamilyen egyházi ifjúsági táborból hazafelé vonatozván. (De az is lehet, hogy egészen másutt.)
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a tájfutás eddig csak növelte a nálam lévő szemüvegek számát. Sok évvel ez előtt versenyezve a Gyermekvasút alagútjának közelében egy kidőlt fatörzsön bemutatott sikeres keresztülesést követően találtam egy napszemüveget. (Tartok tőle, hogy előző - és jog szerinti - tulajdonosa ugyanazon a fatörzsön esett keresztül.) Kár, hogy én semmit nem látok benne, mert igen menő példánynak tűnik. Az esetet (nem az esést) jelentettem a versenyrendezőségnek, de a talált kincset megtartottam magamnak. Elvittem egy-két bicajtúrára, Balázs például tuti tekert benne (a szemébe röpült darázs után árnyékban sem vette le), talán András is. Szóval úgy tűnik, a természet kiegyenlített.
Ha így áll a helyzet, akkor a kisdobossípom után ez a szemüveg is a dániai tájfutókarrierem áldozatává vált. Az anyagi értéke nem nagyon izgat, de tapasztalatból tudom, milyen iszonyú nehéz jól beállíttatnom a nyerget és a szárakat, hogy ne nyomják nagyon se az orromat, se a csálé füleimet. (A jobb fülem egy picit följebb van mint a bal, de néhány optikus ragaszkodik a szimmetrikus beállításhoz, hiába győzködöm őket.) Valószínűleg Etához kéne mennem (a ma elvesztett darab üzemi fejfájdító hatását is ő szüntette meg), de ez viking földön bajosan lenne kivitelezhető.

Bánatomban megettem egy dobozos levest, ami ízes nem nagyon volt, csak csípős. Rögtön Andreáék indiai cserediákja (vagy cserecserkésze) jutott róla az eszembe, aki mindenbe Erős Pistát lapátolt, mert neki csak úgy érte el az ingerküszöbét.
A porszívózás megvolt, még egy kis dánt tanulok, és jöhet a szépítkezés.

Frissítés: A rendezőségnek ugyan leadtak egy talált szemüveget, de az nem az enyém. (Hanem piros-fekete műanyag keretes. Pont ott voltam a rajtban, amikor leadták. Az én Elveszett Szemüvegem akkor még ott volt az orromon.) Hát így jártam.
Isten éltesse a Győzőket, Mártonokat, Károlyokat és Imréket!

2017. XI. 4. (Szo) - még 422 nap

És igen! A modern technikának (meg persze sok más egyébnek) köszönhetően sikerült megnéznem a reformációi esti istentiszteletünket: https://www.mediaklikk.hu/video/reformacio-napi-istentisztelet/ Végre a mi templomunk, ismerős arcok és főleg számomra is érthető (gy. k. magyar nyelvű) prédikáció! És közben végre kivasalhattam a hosszúnadrágjaimat.
Ez utóbbinak (gy. k. a nadrágvasalásnak) az oldalvizén egy érdekes felfedezést tettem: minden érintett (speciel 4 db) nadrágomnak a bal zsebe lyukas. Mint ahogyan az ausztrálok jobb arcán, az észak-amerikaiaknak pedig a bal arcán gyakoribb a bőrrák. Állítólag azért, mert autóvezetés közben azt az orcájukat éri a nap. (Gy. k. Észak-Amerikában jobbratarts van, tehát balkormányosak az autók, míg Ausztráliában a balratarts miatt jobbkormányosak.) Ennek megfelelően azt feltételezem, hogy a mobiltelefonom miatt lyukadnak a bal zsebeim (a jobb zsebemben alapértelmezésben zsebkendőt hordok, az nem olyan nehéz).
A lyukakat természetesen bestoppoltam, de ki kéne valamit találnom a további lyukadások elkerülésére. Hordjam például a mobilomat a farzsebemben?

Egyébként alaposan bevásároltam (zöldséget és gyümölcsöt is, mert azok egészségesek), tanulmányoztam a menetrendeket (a holnapi és a keddi versenyekre való eljutással összefüggésben), kicsit dánt is tanultam, és legjobb tudásom szerint megválaszoltam az összes eddig elmaradt emailt.
Jó éjt!

Az elmúlás gondolata

2017. XI. 3. (P) - még 423 nap

Lehet, hogy mindezt kedden (hónap végig összefoglalóként) kellett volna megírnom? Vagy szerdán, halottak napján? Amit itt (nekem úgy tűnik) nem nagyon tartanak, legalábbis nem piros betűs napként, hiszen dolgoztunk keményen. Persze, ez egy katolikus ünnep, és azok helyére vezették be pár évszázada "az imádkozás napjá"-t. Esetleg csütörtökön, amikor dánon egy novemberi verset fordítottunk, ami természetesen az őszről szól, és amit állítólag minden dán jól ismer?
Igaz, hogy ez egy időutazós napló (amiben bármi megtörténhet), de nem nagyon akartam az előző napok bejegyzéseit átírni, hiszen a lényeg mégiscsak ma történt: Zakieh ma volt utoljára. Természetesen már hetekkel ez előtt megmondta, hogy ma megy haza, de azért elgondolkodtató a dolog. A pár perc alatt, amíg búcsúzkodtunk, sok minden szóba került, hiszen hónapokig (a külön hálószobánktól eltekintve) együtt laktunk Alival és Luigival. (Emlékeztetőül: jobb lakótársakat kívánni se nagyon lehetett volna.) Szükség esetén kipótoltuk egymás étrendjét (ez speciel ma este is megvolt, ui. a szállásadóimnak elfogyott a vajuk, én viszont tegnap vettem egyet a közértben, amit még nem vettem használatba), vagy megkínáltuk egymást némi hazaival. Voltunk közösen koncerten (a székesegyházban), hazafelé a temetőben (a muszlim hölgyet erősen érdekelte a szomszéd épület, ami ugyebár egy evangélikus templom), bicajozni (Veddelevben), és persze buszozni (az első napokban munkába menet, amikor még nagyon félt, hogy eltéved). Ami ezen túlmenően (a pénztárcája ellopásától a fejkendő elhagyásáig) jutott eszembe, azt természetesen nem hoztam szóba.

Az én szempontomból persze az a tanulság, hogy a jelen elképesztően hamar változik múlttá (gy. k. rohan az idő), és ez itt a vikingeknél (ahol a mindig világos nyár a mindig sötét téltől igencsak különbözik) a szokásosnál is feltűnőbb. Nagyjából félidőben vagyok, talán valami szakmai eredményt is fel tudok mutatni (ez egészen új, ma fejlemény, de még ne nagyon kiabáljuk el, mert nem értem teljesen), és akármennyire is hiányzik Magyarország (és persze Ti), azért igyekszem kihasználni az ittlétet. Ha nem lenne már (kisebb megszakításokkal) 10 napja hasmenésem, akkor a kajával is ki tudnék békülni (ma például wienerschnitzel (gy. k. rántott hús) volt ebédre). A téli versenyek látványosan kispályások, nyilván csak edzésnek szánják őket (ki a fene akarni ilyen időben a feltétlenül szükségesnél többet a versenyközpontban lődörögni), de a jövő évet (tavasztól őszig) jobban ki tudom majd használni, mint az ideit (nyelvtudás, helyismeret, működőképes jelszó a nevezőrendszerbe stb.). Ugyanakkor azt hiszem, hogy amit lehetett, azt nagyjából kihoztam ebből a "szezon"-ból is.

Az emaileket, amiket küldtetek, nagyon szépen köszönöm! A csomagom még nem érkezett meg.

2017. XI. 2. (Cs) - még 424 nap

Északon a helyzet változatlan.

2017. XI. 1. (Sz) - még 425 nap

Ma nem sok dolog történt, inkább csak mértem és kiértékeltem. Talán látható némi biztató jel a Hadak Útján, de ezt már annyiszor hittem (és az események mindannyiszor rácáfoltak a vélekedésemre), hogy az örömujjongást inkább halasszuk el!
Jixin megbízott egy kisebb feladattal, mondván, lassan én használom a legtöbbet az ICP-OES-t. Persze ez is igaz lehet, de inkább arról van szó, hogy néhányan nagyon ódzkodnak a műszernapló kitöltésétől. (Egy korábbi munkahelyemen is könnyen abba a tévedésbe lehetett volna esni, hogy én voltam a főnök kedvence, hiszen annyit jártam külföldre. Pedig a valóságban mások többet jártak, csak ők - velem ellentétben - nem írták meg az útibeszámolójukat.)
Meglepően meleg volt (odakint), a folyosón pedig kísérleti jelleggel bekapcsoltuk a második radiátort.

Úgyhogy inkább a tegnapról mesélek.

A dánóra immáron új összetételben zajlott, de még így is csak 7-en voltunk. Úgy tűnik, a másik csoport tagjai sem mind az óralátogatásukról híresek. Akik ott voltak, azok tagadhatatlanul szimpatikusak. Az elején kissé még feszengtünk, de hamar összeszoktunk. Kíváncsi vagyok, Anne mit tud kihozni ekkora tudáskülönbségből (ui. az újak már a második modultesztjükön is túl vannak).

Emlékszünk még Alira? Ő volt az első személy, akivel (újév napján, történetesen a szálláson) megismerkedtem. Hivatalosan vele is csoporttársak lettünk (aminek egyébként kifejezetten örültem), de ő sem volt órán. Hazafelé véletlenül találkoztunk a buszmegállóban, és elmesélte, hogy valami melegebb és nyitottabb (barátságosabb) országban szeretné folytatni a tanulmányait (meg értelemszerűen az életét). Természetesen az ő döntése, és csak a legjobbakat kívánom neki, de (azon túl, hogy jó poén lett volna egy csoportban tanulni dánt) nem igazán értem, mi a baja, szerintem itt is tök jó. (Persze lehet, hogy egy iráni állampolgár mást tapasztal, mint egy uniós.)

Dán után nem éreztem magam túl jól, komolyan felmerült bennem, hogy szaladgálás helyett inkább it.-közvetítést nézek. Aztán mégis a kikötő felé vettem az irányt, és a nem teljesen pontos leírás alapján ("parkoló a Sankt Ibs Vej végén") megpróbáltam megtalálni a vk.-ot (magyarul végigmentem a nevezett utcán). A sötétben először Johnék fejlámpáit (azaz a negyed órával hamarabb kezdődő gyerekedzést) láttam meg, de némi útbaigazítással a felnőttek is meglettek lobogó mécsesek fényében (és büszkén lobogó zászlónk árnyékában, de egyáltalán nem az utca végén).
Totemes játék volt: az életkor szerint kiókumulált hármas csapatokból egy ember elfutott a pontig, ott hagyott egy fényvisszaverő karszalagot, visszaszaladt és pacsizott. Ez után a csapat második tagja szaladt a pontra, a totemet átvitte a következő pontra, vissza, pacsi. Majd a harmadik futó, utána újra az első, összesen 9 pont, végül a totem vissza a vk.-ba. Jó móka volt, de igazság szerint nekem ez is elég nehéz, sötétben még annál is rosszabbul megy a tájfutás, mint világosban.
Viszonylag jó időnk volt (lassan megtanulom, hogy Risoe mikroklímája a szél miatt sokkal vackabb, mint a városé), de amikor (futás után izzadtan) a vk.-ban várakoztunk, azért kellett a pulóver. Kissé nehezen jöttem rá, hogy mi a megfelelő felszerelés, a fejkendő vs. sapka kérdésen rengeteget vacilláltam. Az első futásom a parkban volt (tüskés cipő, főleg a sár miatt), a másik kettő az utcákon (ahol az utcai cipő a jobb, de persze csak a második menet után vettem át). A második futás után az is leesett, hogy a dugókámat tök fölösleges magammal cipelnem, de amikor harmadszorra anélkül indultam el, folyamatosan hiányérzetem volt. (Mint a "Byloeb"-ön.) Az viszont jó érzés volt, amikor a harmadik menet közepén rájöttem, hogy már sehova nem kell tartalékolnom az erőmet, és tudtam gyorsítani.

A nap (pontosabban az este) fénypontja egyértelműen a kivilágított székesegyház volt. Az első pont keresése közben nem nagyon mertem nézegetni (úgy kellett tennem, mintha sietnék), de hazafelé menet szép lassan andalogtam, hogy minél tovább élvezhessem a gyönyörű látványt. És természetesen az is eszembe jutott, hogy másfél évvel ez előtt is (amikor először jártam Roskildében) azon az "Városliget" széli ösvényen jöttem.

A Mariannokat Isten éltesse sokáig!