Szabolcs Dániában - 10.

"Az igazság kiderítése és igyekezetétől indítva, megvitatásra kerülnek az alábbi tételek Wittenbergben, tisztelendő Luther Márton atya, a szabad művészetek és a szent teológia magisztere s ugyanott ezeknek rendes előadója elnökletével. Ezért kéri, hogy akik nem jelenhetnek meg ezeket velünk élőszóban megvitatni, tegyék meg távolból írásban. A mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Ámen."

Hozzászólás megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

Luther 500

2017. X. 31. (K) - még 426 nap

Farkas sógor, Isten éltessen sokáig!

Mivel most már késő van, minden egyébről majd holnap (új oldalon).

2017. X. 30. (H) - még 427 nap

Napközben ugyan a nap szépen sütött, de reggel (azaz napkelte utánig) és délután (azaz naplemente után) már igen hideg van. A helyzetet természetesen a Risøben állandóan fújó szél sem sokban javítja, bár még így is jobban jártunk, mint azok, akiknek a tegnapi vihar óta a fjord vize áztatja a kertjét. A híradóban mutatták a homokzsák-pakolást is.

Holnap este jó eséllyel szaladgálni megyek. Az elnök rendezi, a kiírásban azt fejtegette, hogy az idei szezon már véget ért, de mi máris elkezdjük a felkészülést a jövő évire, amikor is vissza fogunk kerülni a 2. osztályba. Úgy tűnik, egy évig mindenre ez lesz az indok. (Megjegyzem, várható volt.)

Mivel így a holnapi bejegyzés jó eséllyel elmarad, most kéne havi összefoglalót írnom, de nincs igazán mit. Úgy tűnik, 9 hónap alatt lényegében beilleszkedtem, a 10. már semmi újat és megrázót nem hozott.
A munka (tehát amiért tulajdonképpen idejöttem) továbbra sem sikeredik, különben nagyjából minden rendben van.
Természetesen Mindnyájan nagyon hiányoztok (úgyhogy légyszi írjatok sok emailt)!
A magyar ízek is hiányoznak. Tok egészséges ez a sok párolt gizgaz (meg tök egészségtelen a sok gyorskaja), de a fűszerezés (illetve a hiánya) miatt nekem annyira nem jøn be. Leves és főzelék egyáltalan nincsen, a tøbbi tøbbnyire ízetlen, főzni meg természetesen lusta vagyok.
Persze nem olyan borzasztó, ha odafigyelek a táplálkozásomra (pl. eszem zöldséget is, akármennyire is nem ízlenek, hiszen a vikingeknek nincsen rendes zöldpaprikájuk). A zsömléik például kifejezetten jók (csak ugye az egészséges barna liszt sem a kedvencem).

A legutóbbi istentiszteleteken valahogy nem sikerült sokmindent megértenem, de az otthoni honlapokkal úgy-ahogy pótolni tudom. A dántanulást élvezem. Rám férne több gyakorlás, de nem akarok túlságosan visszaélni sem a szállásadóim, sem a tájfutók jófejségével. Néhány külföldi kollégával társalogva úgy érzem, hogy nagyon fontos egy-két olyan társaság, akikkel emberi szót lehet váltani.

Összefoglalva: Északon a helyzet változatlan.

A helyrezökkent idő

2017. X. 29. (V) - még 428 nap

Ha valakinek nem esett volna le, a cím arra utal, hogy igazából a téli időszámítás felel meg a földrajzi hosszúságnak (na jó, a politikai határok miatt kis eltéréssel), a nyári pedig eltér attól. Az átállás csak a számítógépemen ment zökkenőmentesen, a mobilom valamiért egy órával hamarabb ébresztett, hiába volt automatikus frissítésre állítva. Kézzel kellett újraindítanom.Szerencsére egy mechanikus órám is van itt, arról legalább biztosan tudtam, hogy nem áll át magától.

Az éjszakai vihar reggelre tényleg elállt, de egész nap hideg volt, ráadásul a szél is fújt. A legfeltűnőbb mégis a rengeteg választási plakát volt. Követni sem tudtam, hogy hány párt hány jelöltje szerepel rajtuk, szinte utcánként más és más arcok. Persze megeshet, hogy egy idegennek nálunk is ez lenne a benyomása egy önkormányzati választás kampányában.

A reggelihez felhasználtam a maradék szalonnámat (ahogyan a tegnapi ebéd kapcsán cselekedtem a maradék spagettiöntetemmel), nehogy megromoljék. Sajnos a németek prédikációjából most sem sokat értettem (azon túl, hogy Luther Mártonról szólt). Ez a tapasztalat jelentősen megemeli a holnaputáni magyar prédikáció ázsióját... Viszont legalább elénekeltük németül az Erős Várunkat.
Utána csavarogtam egy kicsit a turistalátványosságok felé (ott olyan régen voltam már), de nem volt szerencsém. A királynő nincsen odahaza, így az őrségváltás zenekar nélkül zajlott. Hazafelé legalább annyi izgalom esett, hogy vágányfelújítás miatt a HÉV-et egy szakaszon busz helyettesítette.

Az esti koncert szép volt. Tipikus dán falusi templom (lassan kezdem megismerni ezeket) kívülről vörös téglás, belülről fehérre meszelt falakkal, viszonylag kényelmetlen padokkal és réges-régi képekkel, emléktáblákkal, szószékkel. Két lány (talán zeneakadémista) orgonált jól ismert, többnyire vidám műveket. A nem túl nagy templom talán ha félig volt, a hallgatóság szinte kizárólag nyugdíjasokból állt. Egy fiatalságversenyen dobogós lettem volna.

Amennyire tőlem tellett, átnéztem és kiegészítettem a naplómat, felszámoltam az elmaradásaimat, most már talán élvezhető.

2017. X. 28. (Szo) - még 429 nap

Eléggé el nem ítélhető módon eddig bizony elfelejtkeztem megemlékezni egyik kedvenc magyar konferenciámról, az Őszi Radiokémiai Napokról, amely szerdától péntekig zajlott. Természetesen idén is szerettem volna részt venni rajta, és beszámolni az eredményeimről, de ez eredmények híján viszonylag nehezen lett volna kivitelezhető. (Egyrészt nem volt pofám odaállni Jixin elé, hogy engedjen el, másrészt miről tartottam volna előadást.) Előadás nélkül konferenciázni viszont (kutatóként) szerintem annyira gáz. Talán jobb is, hogy így alakult. (Ettől még a jövő évi rendezvénnyel kapcsolatban táplálok bizonyos reményeket.)

A tegnapi intézeti értekezlet reggelijén Jixin bemutatott egy kedves és segítőkész dán vegyésznek, aki az általam "fizikusok"-nak titulált részlegben dolgozik. (Ez sem ismeretlen motívum.) Beszélgettünk a molibdénes problémáimról, ajánlott egy könyvet, amit délután el is kértem tőle, de így elsőre abban sem találtam igazán biztatót. Sajnos a mért adatok újabb átnézése az eddigieknél is lelombozóbb képet mutatott, és a ki tudja, hanyadszorra ismételt kísérlet első lépései is vacakul alakultak.
Megkértem a könyvárat, segítsenek megszerezni egy megszerezhetetlen irományt. Csekély esély van rá, hogy sikerült nekik (bár egyszer már egy hasonló kérést ripsz-ropsz teljesítettek), és abban sem lehetek biztos, hogy az irományban megtalálom a választ. Úgyhogy a helyzet az elkeserítő és a kiábrándító között van valahol.

A Natkirke (az első másfél órában, ameddig ott voltam) nagyjából egy londoni zenekar koncertjét jelentette, aminek a szünetében egy sereg konfirmandus olvasott fel (vagy mondott el fejből) egy-egy bibliai igeverset.

Ma igen erős szél fúj, még az ablakom kitámasztóját is letörte. Skypeoltam, megírtam a dán házimat (a szavakat majd holnap tanulgatom a vonaton), főzőcskéztem, ebédeltem, és rengeteg (de nem elegendő) naplopás után elmentem bevásárolni. Végre nem felejtettem el elemet venni a fejlámpámba. Itthon némi próbálgatással kiderült, hogy tényleg az egyik elem volt a hibás (azaz a bűnös); azt kicserélve a lámpa remekül működik.
Kaptam egy értesítést a helyi önkormányzattól, amelyben tájékoztatnak, hogy vagy van választójogom a november 21-i önkormányzati választáson, vagy nincs. Egyébként nincs, ugyanis ahhoz 3 éve itt kéne élnem. Egy másik érdekes hírt egyházunk honlapján olvastam. Nem tudom, rajtam kívül kit érdekel, de én nagyon megörültem neki: http://evangelikus.hu/reformacioi-emlekfutas-del-zalaban

Éjszakára szép nagy vihart ígérnek az óraátállításhoz. Remélem, délelőttre eláll, mert szeretnék eljutni a németekhez. Még nem vagyok biztos benne, hogy a hazulról kedd délután a Duna Worldön közvetített reformáció ünnepi it.-t élőben (vagy utólag) meg tudom-e nézni, hiszen az ugyanakkor kezdődő tájfutóedzés igen komoly csáberővel bír. Persze, 500. évforduló csak egyszer van az ember életében (sokakéban még annyiszor se), de a tévés it.-k (minden kétségbevonhatatlan értékük és fontosságuk mellett) időnként valahogy olyan mesterkéltnek (kirakatszerűnek? ridegnek? feszültnek?) tűnnek nekem. Hiányzik belőlük a személyesség, a közvetlenség (ami pedig olyan sokat jelent nekem). Egy versenyen viszont pont ezt kapom meg: élő (ráadásul túlnyomórészt igen barátságos) emberekkel beszélgethetek, ráadásul meglepően őszintén. Félreértések elkerülése érdekében szögezzük le: semmi információm nincs a kedd esti közvetítésről. Remélhetőleg nagyon klassz lesz, és ha nem lenne más programom (vagy ha kellően pocsék idő lesz, és mégsem szaladgálok) természetesen azt nézném/nézem.
Persze a nagy évfordulót sem akarom kihagyni, így hát a biztonság kedvéért már holnapra egy "500-as" it.-et kerestem. És hát Márton (vezetékneveket ugyebár nem írok ki, de legalább ezt az egyet remélhetőleg minden olvasóm kitalálja) tulajdonképpen mégiscsak német volt. Úgyhogy velük szeretnék ünnepelni.
Végül holnap este a Tune-i templomba is el akarok menni. A plakát alapján valami ígéretesnek tűnő koncert lesz, és ideje, hogy a helyi templomot is megnézzem. Ma bevásárolni menet megmértem, gyalog 15-20 perc az út, de (működő) lámpa birtokosaként talán bringázni fogok.

2017. X. 26. (Cs) - még 431 nap

Tegnap este természetesen elfelejtettem megírni, hogy a kínai srác (a szomszéd szobából és szomszéd laborból) elkezdte a dánt. Kedden este volt az első órája, és szerdán már lelkesen kérdezgette mindenkitől (főleg a svéd kollégától és tőlem), hogy hova valósiak vagyunk (gy. k. ez az első óra anyaga). Majdnem olyan lelkesen, mint ahogyan én tanultam februárban a számokat rákhámozás közben a német doktorandusztól és a litván technikustól. (Zárójelben tegyük hozzá: és ahogyan azóta is minden dán ismerősömmel gyakorolni igyekszem.) Hát ja, tudjuk, hogy az idő visszatér önmagába.

Most meg itt ülök a gép előtt, és próbálom felfogni a tegnapi mérési eredmények értelmét. Egyebek mellett egy redukáló- és egy oxidálószert is kipróbáltam. Tekintve, hogy már a diplomamunkám is a neptúnium oxidálásáról szólt, mélyen átérzem Hanna gondolatát. Nem hiszem el, hogy már megint azt az átkozott körzőt hajkurászom! Nem igaz, hogy már megint a radioaktív fémionom oxidációs állapotát kajtatom!

[Esti folytatás]

Az utolsó dánunk jó hangulatban telt. Megkaptuk a bizonyítványainkat az Integrációs Minisztérium formanyomtatványán (eszerint itt ilyen is van). Két csoporttársunknak sajnos nem sikerült, de az egyiküket a nyári szünet óta nem láttuk, a másikuk meg nagyon későn csatlakozott, nem tudta felvenni a tempót, és emiatt sajnos nem is volt igazán sok esélye. A tananyaggal nem sokat foglalkoztunk, cserébe (hála az olaszok kimeríthetetlen ismeretigényének) nyakatekertebbnél nyakatekertebb szavakat és mondatokat tanultunk.
Az igazság az, hogy február óta szerintem nagyon jól összeszokott a csoportunk, hiszen a nyelvtanulás mellékhatásaként alaposan megismertük egymást. Egy csomó mindent nem értek persze a többiekben (főleg azt, hogy kit mi hozott Dániába, és többségükben miért itt képzelik a jövőjüket), de előbb-utóbb talán még ezekre a rejtélyekre is fény derül. Mindnyájan igen jó fejek, és hát klassz érzés újra iskolapadban ülni. Ha mást nem is nagyon, de legalább némi dántudást hazavihetek majd magammal. (Természetesen a tájfutótérképeket és az új felszerelést sem tervezem itt hagyni.)
A tanulás természetesen folytatódik, a mi szempontunkból még az órarendi pozíció sem változik, de a jövő héttől összevonódunk egy másik társasággal. Talán még új kurzusszámot is kapunk (eddig a 824 voltunk - na az vajon honnan ismerős?). A másik társaság már előrébb jár a tananyagban, úgyhogy a nemzetközi helyzet egyre fokozódik. (Azért kétségbeesni nem kell. Nem világos, hogy a többieknek milyen mélyek a dán kapcsolataik, de azért a szállásadóimmal, a tájfutó-egyesülettel és talán a templomba járással - úgy érzem - én vagyok a legjobban beágyazva a dánok közé.

A holnap estét terveim szerint a székesegyház "Natkirke"-jén töltöm. Ez szó szerint éjszakai templomot jelent. Ádám (nem a sporttárs, hanem a dédunokatestvér) már volt ilyenen, elmondása (és a kiírás) szerint zene, ének, bibliaolvasás, gyertyafény, csendes üldögélés stb. várható. Mivel a hétvégi verseny Bornholm-on lesz (ahol én nem leszek), szombaton akár délig is alhatok. Úgyhogy azt gondoltam, kipróbálom. Csak bejegyzést ne várjatok!

2017. X. 25. (Sz) - még 432 nap

A tegnapról még nem vagyok képes írni. Túl sok minden (túl sok jó) történt ahhoz, hogy szavakba lehessen (illetve akarjam) önteni. [Frissítés: amit lehetett, avval megtettem.]

Az iszonyú késői lefekvésre tekintettel ma a kettővel későbbi busszal mentem dolgozni, ami persze már erősen dugós időszak, az eset fénypontja mégis az volt, amikor a vezető egy sarokkal hamarabb akart balra bekanyarodni (nem a felüljáróra, hanem a parkolóházba), és a kereszteződés közepétől táncolta valahogy vissza a járművet.
Ugyan a kutatók jó része távol volt, mégis egész délelőtt értekeztünk, ami érdekes módon kifejezetten jó volt, ugyanis Sven egy igen tartalmas előadást tartott a Camp Century nevű hidegháborús amerikai támaszpontról. (Ez annyiban érint bennünket, hogy Grönlandon volt, és most aggódás van a hajdan ott hagyott anyagok miatt. A méréseket természetesen "mi" végezzük majd el - mármint a kollégák.)
Ebéd után megmértem egy csomó előkészített mintát. Eleinte minden jól ment, majd az utolsó mintasorozat romba döntötte minden addig szárba szökkent reményemet. Úgyhogy a kiértékelést inkább holnapra hagytam, hogy ma még nem kelljen annyira keseregnem.
Reggel meghökkentően langyos volt az idő, estére meg kiderült (és lehűlt). A kettő között gyakorlatilag végig csöpögött. Kezdek hozzászokni, de megszeretni nehéz lesz. A tegnap szétázott ruházat már a mosógépben van.

Elképesztően bizarr este - a küszöbnél

2017. X. 24. (K) - még 433 nap

Emlékeim szerint a délelőtt fő eseménye az volt, hogy Jixin beszorult a zombivécébe. Nem volt vészes, csak rossz ütemben nyomogatta a kilincset es tekergette a zárat. Kiszabadulása után Hanne fölajánlotta, hogy újra megkéri a karbantartókat: ugyan már, légyszi javítsák meg rendesen az egyszer már megjavított zárat.

Ebéd után dánon főleg az étkezési szokásainkról beszélgettünk (hiszen most ezt tanuljuk). Elsőre amolyan olaszos nagyképűségnek tűnt, hogy Corrado szerint a dánok nem tudnak jó tésztát és pizzát készíteni; de amikor áttértünk rám, és Annemette (ma még ő helyettesített) kikérte a véleményemet a krumplipürés és rizses gulyásról, akkor már kezdtem egyetérteni Corradoval. Szerencsére mindenki poénra vette az egészet, a nemzeti öntudat nem vezetett sértődéshez.

A helyzet az, hogy így utólag (a terep- és időjárási viszonyok ismeretében) sem tudom, mit kellett volna az esti versenyre fölvennem. A tüskés cipő magától értetődő, jó választás volt (magam sem hiszem, de egyszer sem csúsztam meg, noha minden csupa sár volt - persze a tempóm sem volt komoly); a sapka is bejött, és a dupla póló plusz melegítő is működött (eleinte azt hittem, hogy beleizzadok, de a végén kiderült, hogy inkább kívülről áztam el). De hogy közéjük mit kellett volna venni, az rejtély. Talán egy vastag térdzokni jó lett volna, de a melegítő alsó nem volt szerencsés, de rövidnadrágban sem lett volna az igazi. A bozótalsó már Taarnby-ben nem jött be. Lehet, hogy be kéne szereznem egy "tapinaci"-t?
A fejlámpámat ezúttal nem felejtettem otthon (a zsákomban sem), de semmi hasznom nem volt belőle, ugyanis nem működött. Érthetetlen. Remélhetőleg csak az elemek merültek le (bár nem értem, hogyan, hiszen alig használtam), legközelebb veszek bele újakat (ha nem felejtem el a közértben). Szerencsére John készletében még volt pár hiperszuper lámpa, abból egyet kölcsönkaptam. A feji rész még csak ismerős, de a telepe hatalmas: először a nyakamat kellett belebújtatnom, utána két szíj át a hónom alatt, majd a mellemen összekapcsol. Úgy nézhettem ki benne, mint egy Borg dolgozó; leginkább a rákospalotai passió-előadásunkra emlékeztetett (ahol a tévéfelvétel és a hangosítás miatt Beni, Dorka meg kicsit én is úgy be voltunk drótozva mikrofonokkal, mint valami űrállomás). Egyébként elképesztően erős a fénye, az enyém (amit odahaza a kapható legerősebbként vettem) még működőképesen is elhalványul mellette. Azt hiszem, a nagymenők is ilyet használnak. (Ez valahogy annyira jellemző Johnra: a 6-8 éveseknek is olyan cuccot biztosít, mint amilyet a nemzeti válogatott használ.)

Az első két pontig még nem volt igazán szükségem a lámpára, de a következő átmenetben rögtön (és igen alaposan) el is tévedtem. (Hát bizony, újra igen hosszú éjszakáink vannak. Az egyetemen a kampuszszolgálat külön korlevélben hívta fel a figyelmünket, hogy a bringák lámpáit a kampuszon belüli rövidtávú tekerésekre is kapcsoljuk be.) Sajnos nem minden ponton volt doboz, így nem tudom reprodukálni, hogy pontosan hány percet is veszítettem, de garantáltan jó sokat (ugyanis vastagon utolsó lettem, bár nem sokkal léptem túl a győztes idejének a kétszeresét).
Az "okosabb lenne feladnom" gondolat csak felszínesen merült föl bennem (amikor már kvázi mindegy volt), azon viszont jó sokáig agyaltam, hogy mi a csudát is keresek ilyen dán időben egy ilyen versenyen, hiszen dán egyáltalán nem vagyok (és tájfutó is csak kicsit). Utólag már persze jó buli, hiszen egészségkárosodás (gy. k. megfázás) nem lépett fel.
Egyébként a zoknim is a második pontnál ázott be. Azt hittem, hogy evvel elértem a mélypontot (ami egyébként igen motiváló érzés), a későbbi események azonban alaposan rácáfoltak erre a vélekedésre. Minden mindegy alapon tapicskoltam a sáros erdei utakon, a mezők átázott füvében, a bozótos erdő aljnövényzetében, az autóparkoló tócsáiban, az építkezés sittgödrének peremén, a tavak partján, a focipálya szélén, a vadakat terelő villanyjuhász (szerencsére csak sima kerítés) mellett, és még számos további helyszínen, amikből szinte semmit nem láttam a sötét, a csapadékhullás és a vizes szemüvegem miatt. Szerencsére az összes ellenőrzőponton volt fényvisszaverő prizma, így a pontokat (az ötös kivételével, ami egy csatornafedél volt a dzsungel közepén) már messziről láttam.
A pálya első fele erdőn-mezőn, a második inkább a civilizációban ment, de a vége visszavezetett a vadonba. Az utolsó előtti pontom egy tisztás szélén volt. Mivel pont a szemközti szélén (ahhoz képest, ahol én kibukkantam a fák közül), természetesen gondolkodás nélkül átvágtam a tisztáson. A közepe táján tűnt föl, hogy térdig vízben gázolok - ugyanis a "tisztás" egy tó (vagy mocsár) volt, csak a térképen nem jól láttam (igazság szerint meg se néztem rendesen, de fel se ismertem volna a jelét), a terepen meg (ahol minden tiszta víz volt) nem tűnt föl, hogy itt egy kicsit mélyebb.

Viszont innen tényleg pozitívba fordult a derivált (gy. k. javulásnak indult a helyzet). A versenyközpontban (egy erdei szalonnasütő pavilonban) mindenem szárazon maradt (vagy legalábbis nem volt nedvesebb, mint amikor ott hagytam), és miután mindenemet átvettem (ami a sötétben, lámpafénynél nem volt kicsit vicces) meglepően jól éreztem magamat. Addigra természetesen már minden versenyző régen elment, de az utolsónak maradt rendező jófejségből megvárt, és felajánlotta, hogy autóval elvisz a klubvacsorára és -estre. Annyi hasznom volt, hogy a vk.-hoz vezető utat jelző bóját simán ott hagyta volna, ha én nem veszem észre.
Odafelé forró teáról ábrándoztam, ami nem volt, de Jytte-ék forró levese is remekül esett. Még üres hely is akadt, véletlenül pont a vasárnapi rendezőtársnő mellett, akivel (meg később a többi asztalszomszédunkkal) igen jól elbeszélgettünk (ők dánul, én pedig valami, a dánra távolról emlékeztető nyelven).

Az eset (és az este) fénypontja előtt Henrik felajánlotta, hogy átküldi a kivetítendő fájlokat, hogy odahaza lefordíthassam a szövegüket (mert a képeket anélkül is értem). (Ez persze jó eséllyel nem nekem szólt, hanem a fiuknak, de ettől még nagyon kedves gesztus, ami nekem kifejezetten jól esett.) Megköszöntem, és küldtem is neki ezügyben email, sajnos azóta még [vasárnap délutánig] nem reagált. Átültem Annamária mellé, aki volt olyan kedves, és fordított nekem (nyilván nem mindent, mert az nagyon zavarta volna a többieket, de a jó része azért átjött).
Először John, majd Henrik mesélt Andreas pályafutásának kezdetéről (az nem volt világos, hogy ez a két felvezető miben tér el egymástól, leszámítva persze az edző és a szülő eltérő szemszögét); majd ő maga következett. Képeket és térképeket vetített, mesélt néhány szakmai és személyes élményt, illetve (amint az ilyen esetekben vélhetően szokásos) természetesen körbeadta az érmeket (jó nehezek) meg a térképeket (amikre be is jelölte a saját útvonalát).
Az elmondottakból csak foszlányokra emlékszem pl. a lezárt állatkertre, ahol valakinek valami afférja támadt a majmokkal (amiről persze eszembe jutott a bonni König Múzeum, ahol az NSzK alkotmányát fogadták el. A városban rengeteg helyen kint van az esemény fényképe, de csak a múzeumban írták alá, hogy a bal oldali függönyök mögött a zsiráfok, a jobb oldali mögött az orrszarvúak vannak). Ugyanakkor a közvetlen, baráti hangulat nagyon érezhető volt. Tudom, hogy világversenyt megnyerni sem piskóta, de a személyes, emberi hangvételt valahogy legalább annyira nagyra tartom. Rengeteg köszönetmondás és elismerés hangzott el (pl. a dán csapat sokkal összetartóbb, mint a mittudoménmelyik), és nyilvánvaló, hogy az egyesületben mindenki nagyon büszke a "tőlünk indult" világbajnokra. (Ők így mondják. Pedig nemzeti szinten most is nálunk van - megnéztem a rendszerben és a Dán Tavasz eredménylistáján -, csak nemzetközi szinten van más egyesülete. Hogy ez mit jelent, arról lövésem sincs.)
Ha valakit esetleg érdekel az esemény összefoglalója (persze dánul): http://www.okr.dk/nyheder17/andreas_klubben.htm

Az egyesületben vélhetőleg utolsóként (másnap délután, amikor megnéztem az edzés eredménylistáját) tudtam meg, hogy a nap poénját is Andreas követte el. Percekig rázkódtam a vihogástól, amikor leesett...

Október huszonharmadika

2017. X. 23. (H) - még 434 nap

Odahaza nemzeti ünnep van. Emailen, sms-ben és mobilon (magnófelvételről) is hívtak ünnepelni. Mind ugyanaz a párt volt, úgy tűnik, biztosra akartak menni, de a meghívásoknak - talán méltányolható okokból - nem tudok eleget tenni.
Hívtak véradásra is (nem mára), sajnos annak hasonlóképpen nem tudok eleget (noha talán több értelmét látnám).

Itt mintha feltűnően lehűlt volna a levegő. Lehet, hogy nagy mázlink volt a hétvégi idővel. Szerencsére a fűtés az "irodámban" (hat hét múlvától: az "irodánkban") megbízhatóan működik. Persze az sem lenne egy hátrány, ha a többiek is rendesen csukogatnák a bejárati ajtókat, mert akkor a folyosókon nem a kinti hideg lenne.

A szekcióértekezleten (a szabadságoknak és a hivatalos távolléteknek köszönhetően) viszonylag kevesen voltunk. Utána Jixinnel kettesben kezdtünk egy leszerelési értekezletet (mert már hat hete nem volt, és jóformán egész délelőtt készültem rá). Menet közben Per is előkerült és becsatlakozott. Sajnos világraszóló ötleteket hármasban sem tudtunk megfogalmazni, de azért elhangzott egy-két használható gondolat. Mindnyájan biztosak vagyunk benne, hogy a probléma megoldható, csak egyikünk sem tudja, hogyan. Lehetne rosszabb is.

Holnap munka után tájfutás, majd közös vacsora az egyesületi székházban (melyre szokásomtól eltérően ezúttal - terveim szerint - elmegyek), úgyhogy nagyon későn érek haza, szóval bejegyzés valószínűleg nem lesz.

2017. X. 22. (V) - még 435 nap

Az első busszal (hajnali 3/4 8-kor) már indulnom kellett, ezért a tükörtojásból mellőztem a hagymát és a szalonnát.
Hatan bonyolítottuk le a versenyt, melyre előzetesen 13-an neveztek, de nekem úgy tűnt, hogy nem volt ekkora tömeg. (Az is mind elitben ment, a B-pályá" szűzen bontottuk le.) Csak minimális csöpörészés volt, meg persze végeláthatatlan sár (ez a megszállott mountainbike-osok hátán is remekül látszott). Ha végleg ideköltöznék (mint ahogyan nem), mindenek előtt egy pár gumicsizmát vennék magamnak. Szerintem nincs olyan viking (legalábbis a Roskilde járásban), akinek ne lenne, amit tökéletesen meg is tudok érteni.
Nem kellett túl sokat dolgoznunk, alapvetően jól éreztük magunkat. Úgy vehetjük, hogy a napot a szabad levegőn töltöttük (ahogyan számos környékbeli lakos, pár illetve család). A többiek ugyan semmi pénzért nem lassítottak volna a beszédtempójukon, de amikor akarták, tudtak számomra is érthetően kommunikálni. (Például annyiszor elismételték, hogy a holnaputáni klubesten Andreas tart majd előadást, hogy idehaza - persze kellő mennyiségű egyeztetés után - jelentkeztem rá.) Két új szót is tanultam (bója, esernyő).
A rajt bezárása után természetesen mi is végigmentünk a pályán. Kár, hogy többnyire tegnapról emlékeztem a pontokra, így nem kellett a tájékozódási képességemet használnom (hátha esetleg nekem is lenne olyanom). De legalább elmondhatom magamról, hogy a precíziós tájsétálást (gy. k. trail-o) is kipróbáltam már. Érdekes, hogy mobilos tájfutásról illetve 12/24 órás váltóról itt még nem hallottam. Lehetséges volna, hogy a vikingek nem ismerik ezeket a versenyformákat?
Az ufónyom-megsemmisítés (gy. k. pályabontás) feltűnően tempósabban ment, mint a tegnapi "pontfelvezetés". Egyrészt sokkal öntevékenyebbek voltunk, másrészt persze a feladat is lényegesen könnyebb volt. Utána még a látogatóközpont épületét is ki kellett söpörnünk, úgyhogy a végére tisztára olyan érzésem volt, mintha tábort zárnánk: kerekesszékek, hátizsákok, ládák mindenfelé, próbáljuk autókba pakolni őket, az utolsó süteményeket tömjük az utolsó emberekbe (akik ismeretlen okból csak nem sietik el az indulást), közben igyekszünk mindent kipucolni, feltörölni és kidobálni.

Tanulva a tegnapiból, hazafelé nem gyros tálat ettem (sült hús, krumpli és saláta - óriási adag, alig fért belém), hanem gyros salátát (sült hús, pita (gy. k. török kenyér) és saláta - nagyjából a nekem való mennyiség). Itthon a nagymosásból természetesen kifelejtettem a magamon lévő ruhát (hiszen pont azok miatt húztam a dolgot ma estig), de több is veszett Mohácsnál. A hajmosás így is sikerült.
Elődöt Isten éltesse!

2017. X. 21. (Szo) - még 436 nap

Tegnap megtörtént, amitől a kezdetektől tartottam: fél kilenc tájban avval szembesültünk, hogy nincsen kenyér a közös reggelihez. Tudtommal senki nem hibázott, csak a rengeteg cserebere miatt már áttekinthetetlenné vált a táblázat. Szerencsére a balesetelhárítás erősen a szakmánkba vág, úgyhogy egy gyors válságtanácskozás után Hanne elszaladt kenyérért a menzára (a 'B' terv az lett volna, hogy mindnyájan átautózunk oda, és ott eszünk), közben mi megterítettünk (vaj és lekvár volt a hűtőben, én pedig odacsempéztem a csilis vajkrémemet is, amit a hétvégén vettem, de nekem túl erős), és negyed óra késéssel már táplálkoztunk is.
Az argon kifogyott, ezért az elkészült mintáimat már nem tudtam megmérni, helyette elmosogattam, és az elmúlt másfél hónap eredményeit igyekeztem összefoglalni a hétfői leszerelési értekezletre. Annyira nem világos (számomra) az egész (és annyira maximalista vagyok a ppt-immel), hogy este hatig se végeztem (persze megszakításokkal). Kíváncsi vagyok, kapok-e valami használható ötletet.

Ma civilben nem nagyon volt tennivalóm, hiszen dán nem volt a héten (a múlt heti házit meg már régen elkészítettem), nagymosást pedig holnap estére tervezek (amikorra én is és a ruháim is kellően mocskosak leszünk). Így a napot lényegében (azaz egy gyors esti porszívózástól eltekintve) a holnapi "precíziós" verseny (gy. k. magyarul: trail-o) előkészítése töltötte ki. Négyen voltunk (arra, amire szerintem akár 3 fő is elég lett volna). Először a székház padlásáról lecipeltünk pár ládát, majd Björn (gy. k. magyarul medve, de neki ez a neve) gyorsan vázolta a harci helyzetet. Ebből nem sokat értettem, ui. Björn csak dánul beszél (eddig nem tudtam, hogy Dániában ilyen is van), de a lényeget a vezértérképről is megértettem (olyan se nagyon volt még a kezemben).
Majd kiautóztunk a terepre, és röpke 3 óra alatt kitelepítettük a pontokat. (Szaknyelven talán ezt hívják pontfelvezetésnek, de erre nem tenném fel az életemet.) Kettesben-hármasban közösen törtük a fejünket egy-egy bója pontos helyén, amit nem volt könnyű feladat eltalálni (stekk nem volt). [Néha felmerült bennem, hogy a szimból nem tökéletes, de ezt a kijelentést senki ne vegye komolyan, mert sok más egyéb mellett azokhoz sem értek rendesen.] Ebből a szempontból talán jó, hogy hármasban csináltuk, mert hol egyikünk, hol másikunk (hol harmadikunk) szólt, hogy tegyük odébb másfél méterrel. (Még olyan is előfordult, hogy nekem adtak igazat.) Közben Björn a "benézőpont"-okat jelölte ki. Ez igen autentikusan (gy. k. hitelesen) történt, ui. Björn is mozgássérült. Házon belül bottal közlekedik, de kint egy "moped"-széket használ, amihez ezúttal egy utánfutója is volt (megrakva a szükséges táblákkal, botokkal, bójákkal stb.). Mindezt egy erősen automatizált kisbusszal szállítja (amit ő maga vezet). Ugyan közvetlen Mevisz-Bárkás következtetést mindebből nem tudok levonni, de mindenképpen megjegyzem.

Kíváncsi vagyok, hogy a kipakolt cuccból mi marad meg holnap reggelre. (Gy. k. Nem a Boserup bentlakó vadállománya miatt aggódom.)
Isten éltesse a névnapos Orsikat (Orsolyákat, de így egyetlen ismerősöm sem hívja magát)!

Isten éltessen, Ági!

2017. X. 19. (Cs) - még 438 nap

Szülinapodra (meg persze egyébként is) kívánok Neked nagyon sok boldogságot!

Hasonló jókat kívánok a Nándoroknak (mai), Iringónak és Vendelnek (holnapi) névnapjuk alkalmából!

Tegnap késő este értesültem hajdani első sugárvédelem tanárom haláláról, aki egy jó évtizeddel később a doktori szigorlatomon is vizsgáztatott ugyanabból, de az azóta beérkezett megemlékezések szerint még a halálát megelőző napon is dolgozott. Az Úr adjon neki nyugalmat, és az örök világosság fényeskedjék neki! A kialakult szokásnak megfelelően a gyász jeleként a holnapi bejegyzés elmarad.
(Ha jól számoltam, az ideérkezésem óta 4 haláleset és 1 születés történt, bár ez utóbbiból még 1-re van kilátás. Élők a holtak ellen...)

2017. X. 18. (Sz) - még 439 nap

A viking vénasszonyok nyara kezd véget érni. Ugyan Per ma is egy szál pólóban jött ebédelni, de ő hát ő svéd. A magam részéről már egy kicsit fáztam, úgyhogy holnap vagy holnapután újra a melegebb kabát (külseje) jön.
A molibdén ma többnyire (4-ből 3-szor) jól viselkedett, ami azért zavaró, mert két kísérletet direkt el akartam rontani. Na hát az a kettő pont jó lett. Csak jönnék rá végre, hogy mi a lényeges paraméter!
Északon a helyzet változatlan.

2017. X. 17. (K) - még 440 nap

Északon a helyzet változatlan.

2017. X. 16. (H) - még 441 nap

Viking vénasszonyok nyara (azaz napközben egy pulóver is elég), látványos őszi szünet (a stáb fele szabadságon vagy csúsztatáson, de van, akinek a gyereke beteg), még látványosabb naplemente, működőképes ICP. Üzenet a (magyar) kormánytól, hogy fél év múlva lejár az útlevelem; üzenet a szervezőtől a hétvégi verseny haditervezgetéséről. Odahaza szakadt nadrágzseb varrása és (kissé túlzottan is) működő fűtés (alig győzöm lejjebb tekerni). Versenyeredmények és fényképek hazulról - gratula a maratoni futóknak és az ev. nap szervezőinek!
Északon a helyzet változatlan.

2017. X. 15. (V) - még 442 nap

Tegnap egy hirtelen ötlettől vezérelve vettem némi szalonnát is, így ma hagymás-szalonnás rántottát reggeliztem.
Az őszi szünet igen látványosan kezdődik: minden vasútállomás és vasúti megállóhely peronján egyenruhás cserkészek gyülekeznek hatalmas hátizsákokkal. Nyilván kirándulni mennek. Megkérdezném Kristinát, ő mindent tud a dán cserkészetről, de emlékeim szerint egész hétre szabadságot kért. Na vajon miért?

Koppenhágában leszálláskor elfelejtettem "kijelentkezni" a mágneskártyás jegyemmel, és ez csak a templom felé fél úton villant az eszembe. Már éppen azon voltam, hogy visszarohanok, amikor jött egy busz, és célszerűbbnek tűnt felszállnom, majd a következő megállónál (mit ád az ég, a Szász utcánál, ahol a templom is van) leszállnom.

Sajnos a templomban már elhagyott a szerencsém. A "tolmácsgép" rettenetesen zúgott, az angol fordításból gyakorlatilag csak a recsegést hallhattuk. A pad közepén ültem, így a kütyüt kicseréltetni macerás lett volna (át kellett volna másznom néhány padszomszédon), de mint utána megbeszéltük, az előttem ülő ír házaspár sem hallott szinte semmit. Jó eséllyel az angol tolmács gépe rosszalkodott.
A Miatyánkot, Hiszekegyet, szerzési igéket tudom követni dánul (le van írva az énekeskönyvbe - ez sokat segít), illetve tudom fejből (magyarul), az imádságokra, énekekre is van tippem, de a prédikációból semmi nem jött át.
Igazság szerint iszonyúan vágyom már olyan prédikációra, amit megértek. A németeknél ez nem szokott működni, angol nyelvű it. pedig csak havonta egyszer van. Menjek vissza az anglikánokhoz? Annyira nem találom mostanság a helyemet. Jó dolog a közös éneklés (pláne ha nem csak többszáz éves van) és persze az úrvacsora, de lelombozó, hogy karácsonyig kell várnom egy magyar nyelvű evangélikus prédikációra (hacsak a Kossuth rádió be nem segít).
Menet közben még az is fölmerült bennem, hogy mégiscsak a tájfutóversenyt kellett volna választanom. Ezen annyira felhúztam magam, hogy hazajövet elszaladtam egészen a szélmalomig (sajnos magánterületen van és a fák nagyon takarják, így nem lehet jól megnézni), meg még azon túl is. Szorgos olvasóim legnagyobb meglepetésére közben nem kezdett el félúton zuhogni.

A szép időre való tekintettel még Koppenhágában elsétáltam egy parkig, valamelyik király építtette kastéllyal, tavacskákkal és hasonlókkal. A cumifa valószínűleg nem a király ötlete: ha jól értettem, a viking kisgyerekek itt válnak meg a cumijuktól. Érdekes látvány.
A park hátsó részéről át lehet látni az állatkert elefántjaihoz. Két nagy van, meg egy kicsi. Ottjártamkor éppen ittak (ormányba felszív, és a tömlőt a szájába fordítva belespriccel), majd egyikük az anyagcsere két későbbi műveletét is bemutatta.

2017. X. 14. (Szo) - még 443 nap

Amikor tegnap Yvonne-nal (még mindig borzasztó szokatlannak érzem, hogy nevek, ráadásul keresztnevek X-szel meg Y-nal kezdődnek) számoltuk fel a közös reggeli romjait a konyhában, megkérdeztem, hogy mióta tanul dánul. Kiderült, hogy csak egy éve, de annyira jól megy neki, hogy már kétszer is "felbucskázott" egy-egy csoportot. Igaz, hogy dán ősei vannak (legalábbis a családneve alapján), és a német anyanyelv is hatalmas segítség (annál jobb csak a norvég meg a svéd lenne, azokkal tanulni sem kell a dánt), de akkor is szép teljesítmény, hogy már az 5. modultesztre készül. Nekem ilyen ambícióim nincsenek, de azért megírtam a házit és gyakoroltam rendesen.

Ezen túlmenően inkább csak élveztem, hogy végre nem kell sehova mennem (tegnap hazafelé jövet még a bevásárlást is elintéztem) és alapvetően semmi dolgom (pár napja még porszívózás is volt, a szennyesem meg még egy fél mosásra sem elég). Egész nap lustultam, pl. nézegettem magyar tájfutóversenyeken készült fényképeket és dán érdekeltségű tájfutós honlapokat. (Egy csomó név és arc ismerős, de nem tudom összekapcsolni őket. Idióta érzés, de mindig is így voltam vele.) Ebédre bolonyait kotyvasztottam (tészta vízben kifőz, üveges mártás serpenyőben megmelegít, kettő összekever, reszelt sajtos zacskó kinyit, rászór), és egy kicsit tudománykodtam is. (Kit tudja, miért, de a munkahelyeimen többnyire képtelen vagyok huzamosabb ideig zsibbasztóan unalmas cikkeket végigolvasgatni, hátha van bennük valami használható adat.)

Apu, mielőbbi jobbulást kívánok Neked!

2017. X. 13. (P) - még 444 nap

Északon a helyzet változatlan.

2017. X. 12. (Cs) - még 445 nap

Anne ma már Párizs felé autózik (tegnapelőtt mesélte), így a dánt helyettes (Annemette) tartotta. Kicsit másmilyen volt az óra, de nem rosszabb. A jövő héten őszi szünet, Gunnar megpróbálja majd behozni a 3 kimaradt hetét, és én is igyekszem rendezni a soraimat (van egy-két lyuk a sajtban, amit jó lenne betömni). Meg persze gyakorolni szeretnék jó sokat. Állítólag jó vagyok, de szerintem csak annyit (vagy annyit se) készülök az órákra, mint annak idején németből, franciából meg angolból. (Az oroszt most ne firtassuk.) Mint annak a Brüsszelbe akkreditált tudósítónak a francia iskolába járó gyerekei, akik nulla előzetes tudással a tanév végére osztályelsők lettek flamand nyelvből pusztán azáltal, hogy rendesen megtanulták a szavakat meg a nyelvtant, és mindig megírták a házi feladatukat.
Az azutáni hét keddjén Anne Chicagoban koncertezik (egy kórusban énekel), a következő héten pedig összevonnak minket egy másik csoporttal. Ők egy kicsit előrébb vannak hozzánk képest, úgyhogy föl kell majd kötnünk a gatyamadzagot.
A nyelviskola vezetése ugyanis rájött, hogy még akkor sem érjük el a minimális létszámot (8 fő), ha mindenki jelen van, ami a nyári szünet óta speciel nem is fordult elő. (Előtte se nagyon, de akkor még - mint a legkezdőbb csoportnál - akkora volt a fluxus, hogy a nagy jövés-menésben senki sem tudta, hogy éppen ki is tartozik hozzánk.) Átlagosan négyen szoktunk lenni, de tegnapelőtt az első negyed órában magánórát vettem, majd afféle inverz Búcsúszimfóniaként egyre többen lettünk. Végül a régóta nem látott Benjamin is előkerült, és igen vicces jelenetet produkált Anne-nel, ahogy franciául próbálták rövidre zárni a "melyik csoportba is kéne most járnod" kérdést. (Corrado állítólag egész jól tudta követni az olaszával.)
A tegnapelőtti 2. pont letudva.

A fülem már nem fáj. Erről eddig nem írtam, mert nem volt nagy ügy. Odahaza naponta többször szoktam szemüveget cserélni, mert mindegyik másutt nyomja a fülemet és az orromat, így estére kiátlagolódik. Ehhez képest itt ugyanazt a szemüveget viselem minimális megszakításokkal lassan már egy éve, és csak kb. két hete dörzsölte ki a bőrömet a bal fülem mögött. Némi krémes kenegetéssel viszonylag hamar rendbe jött.

Tombol az igazi dán ősz, a szállásadóim szerint 3 hónap folyamatos eső várható. Ehhez képest ma meghökkentően langyos időnk volt, egy csomót sütött a nap, de persze esett is. Az igazán zavaró viszont a szél volt, ami Risoeben sajnos igencsak tipikus, hiszen a parton vagyunk. Mivel mindig a víz (nyugat) felől fúj, ilyenkor az öbölben lévő szigetek (vagy inkább zátonyok) is víz alá kerülnek.

Holnap péntek 13-a lesz. Nem vagyok babonás, de jól esnék, ha végre sikerülne egy-két kísérlet.

2017. X. 11. (Sz) - még 446 nap

A mai nap sem kedvezett kifejezetten a tudományos fejlődésnek. Délelőtt még némi reménnyel a szívemben dolgoztam, amikor elment a villany és a szívás. (Gy. k. mármint a szellőztetés, ami a vegyifülkékben a depressziót biztosítja. Nem a munkatársak depresszióját, hanem a légnyomásét.) Mivel kint tök felhős volt az ég, mindenki lelkesen kapcsolgatta a mobilját, hogy valami fényt csiholjunk, amíg a folyosón katasztrófabulizunk. (Ez Jixinéknek nem jutott eszükbe, ők szimplán csak feljöttek a pincéből.) Ez már a 3. áramszünet volt 10 napon belül, ami a többieknek kb. kuriózum, de egy kicsit még engem is meghökkent. Mondjuk pont engem érint a legkevésbé, a kromatográfiás oszlopaimat a gravitáció hajtja, az meg akkor is van, ha áram nincs. De egy csomó műszernek baromira nem tesz jót a hirtelen feszültségváltozás.
Mint például az ICP-nek, amivel délután mértem. Már régi ismerősként köszöntöttem a használhatatlan kalibrációt, és Pernek is csak alig fél óra kellett a kialakult helyzet rendezéséhez. Utána simán el tudtam kezdeni a mérést, de néhány kevéssé biztató (gy. k. lehangoló, vagy legalábbis pillanatnyilag érthetetlen) mérési eredmény után (amikor az izgalmasabb részhez közeledtünk) valami roppant, majd a plazma elkezdte kinőni a fáklyáját. (Bocsika, de jobban nem tudom elmagyarázni.) Ijedtemben odahívtam Pert (nem zavart, hogy aznap már én voltam nála a rossz hírek hozója), majd gyorsan kikapcsoltuk az egészet. Majd pénteken megpróbáljuk (megpróbálja) kideríteni, hogy mi ment tönkre, és mit lehet vele tenni.
Evvel nagyjából a tegnapi 1. pontot is feldolgoztam.

A tegnapi versenyen (tegnapi 3. pont) - a várakozásoknak megfelelően - az utolsó helyek egyikén végeztem. Két egyesületi tag jött be még pár másodperccel utánam, továbbá néhány vadidegen kezdő. Persze, ha a helyezésre hajtok, akkor nem a leghosszabb pályát választom. (A közepesen talán még Patrick után második is lehettem volna.) Víz mindenütt: szemerkélő eső, átázott talaj, vizes fű és aszfalt; ráadásul a pálya közepétől érezhető szürkület, az utolsó pontoknál meg már kifejezetten sötét. A cipőm még bírja, de Dániát már aligha fogja elhagyni, karácsonyra pedig a Böske Kártyámmal veszek magamnak egy hivatalos aszfaltfutó cipőt.
Mivel a vk. a székházunk volt, új tájfutó tapasztalatként annak az egyesületnek az öltözőjében öltöztem, amelyiknek a tagja vagyok. Ilyen se történt még velem! Ráadásul elég jól körvonalazódik, hogy a nemzeti ünnepünk (magyarországi) előtti hétvégén közreműködök majd egy "precíziós" verseny megrendezésében. Mobilos és sörváltó rendezésében már volt szerepem (odahaza), most egy trail-O-éban is lesz. Ki tudja, a halálom előtt talán még igazi tájfutóversenyt is rendezek majd?

A többiről holnap, mert őszintén szólva baromi fárasztó minden nap ennyit gépelnem, de kevesebbet sajnos nem nagyon megy. Úgyhogy most (kísérleti jellegű új szabályként) fél óra után (gy. k. most) befejezem.

2017. X. 10. (K) - még 447 nap

Ma - a teljesség igénye nélkül - az alábbiak történtek velem:
1. Eszembe jutott még pár dolog, ami elronthatta a molibdénes kísérletemet, úgyhogy pár napig megint van mivel elfoglalnom magam.
2. Dánon igen izgalmas változásoknak nézünk eleibe, és Anne szerint bele fog férni még két modulteszt a jövő év végégig.
3. Alkonyatkor az egyesület székházánál tájfutottunk, és - ha jól értettem John dán hadarását - a következő két hétvégére is keletkeztettünk programot.
4. A szállásadóimnak felvetettem, hogy esetleg növelhetnénk a szobám hőmérsékletét, amivel egyetértettek, ugyanis már ők is fáznak (az ő szobájukban).

Minderről azonban csak holnap mesélek, mert most már - nem teljesen függetlenül a 3. ponttól - igen késő van.

Átmentünk a modulteszten

2017. X. 9. (H) - még 448 nap

Reggelit ki nem hagyok (kivéve, ha éhgyomri vérvételre kell mennem), de ahogyan az vizsgák előtt lenni szokott, alig ment le pár falat a torkomon. Mivel 9-re mentünk, kicsit tovább alhattam (volna - nem nagyon ment). A cím alapján térképpel a kezemben simán odataláltam (kicsit segített, hogy verseny - edzőverseny - már volt arrafelé), de azért nagy mázli, hogy nekünk nem ode kell órára járnunk (annyira azért nincsen közel semmihez).
A vizsgáztató (Hans Joergen) kifejezetten barátságosnak és segítőkésznek bizonyult. (Ez már Gunnar is mondta, de személyesen átélni azért más.) Egyszerre hívott be mindhármunkat (a maradék két csoporttársunk a végére sem került elő), ami elsőre kicsit zavart, de pár perccel később már inkább örültem neki (jól esett az a pár perc nyugi, amíg a többiek voltak terítéken).
A modultesz (gy. k. vizsga) pont úgy ment, ahogyan órán már ezerszer átbeszéltük és begyakoroltuk. Először nagy komolyan "tételt húztunk" (az nem derült ki, minek volt 4 papírfecni a 3 tételhez) és felmondtuk. Egy percig kellett folyamatosan beszélni vagy saját magunkról, vagy a családunkról, vagy egy munkanapunkról. Utána Hans kérdezgetett, majd mondta, hogy kérdezgessünk egymástól. Mivel már elég jól
ismerjük egymást (hiszen állandóan egymáson gyakorlunk), nagyjából tudtuk, hogyan kérdezzünk a másik "alá". Kicsit olyan volt, mint amikor a gyakorlóiskolában egymás tanóráit kellett értékelnünk: ugyan nem beszéltünk össze előre, de mindenki halál biztos lehetett abban, hogy a többiek mindent a javára fognak magyarázni, az eseteges hibákról mélyen hallgatva. (A vezetőtanárok távozása után persze újra átbeszéltünk mindent, akkor már rendesen és alaposan.) Ha esetleg elakadtunk, Hans átlendített a holtponton; amit rosszul mondtunk, azt néha kijavította, de végig érezhető volt a segítő szándék. Végül ("ugyan már kérdeztetek eleget, de ez az előírás" felkiáltással) képeket húztunk, és azok alapján kellett kérdezz-felelek-et játszanunk. Addigra már annyira feloldódtunk, hogy az utolsó kérdésemre (amikor egy hegedülő emberre mutatva megkérdeztem, hogy szereti-e a zenét) Ozan rávágta, hogy "nem", mire mind a négyünkből kitört a nevetés, Hans pedig befejezte a vizsgát. Mindhárman átmentünk, Alexandernek külön is gratulált a kiejtéséhez.

Mivel a buszmegálló kicsit odébb volt, Risoe felé menet folytattuk a beszélgetést (immár angolul). Engem meglepett, hogy a többiek komolyan számolnak avval az eshetőséggel, hogy végleg itt maradnak. Persze bőven meg tudom érteni őket (az EU-n kívülről származnak, egyiküknek itt dolgozik az amerikai barátnője, a másikuk fia most kezdte a dán iskolát), és természetesen ez az ő döntésük; de akármennyire is jól érzem itt magam (csak a molibdént sikerülne végre elválasztanom), én elgondolni sem tudom, hogy - annak idején - ne költözzek majd haza.

Risoeben csak 3-4-en lézengtünk a laborban, a többiek az éves intézeti kiránduláson voltak Lyngby-ben. (Mentem volna én is, ha nincs a modulteszt.) Délutánra értek vissza, Jixin egy hatalmas, alig megkezdett és igen jóízű csokitortát is hazahozott, aminek kifejezetten örültem, mert a sikeres vizsgát eleve meg akartam ünnepelni valami finom süteménnyel, de így nem kellett hazafele megállnom valami pékségnél, hanem csak levágtam egy (igen szerénytelen méretű) darabot.

Végül a tudományos helyzetről. Ebéd után elkezdtem mérni, de már a kalibrálás is rengeteg hibát jelzett. Mivel az összes kalibráló oldatot (és a hátteret is) újonnan készítettem a múlt héten, az első gondolatom természetesen az volt, hogy valamit rosszul mértem be vagy elszennyeztem; de az adatok alapos átvizsgálása és a Pertől lopott háttéroldattal való újramérés után ezt a hipotézist elvetettem, és megkérdeztem Pert. Ő kiderítette, hogy az energiakalibráció mászott el (nyilván nem tett jót neki a múlt hét két áramszünete). Mondta, hogy egy óra alatt újra beállítja, mire megkérdeztem, hogy tudok-e segíteni. Avval tudtam, hogy eltűnök a környékről. (Sejtettem, hogy ez lesz, ennyire már ismerem Per munkamódszereit.) Egy óra múlva tényleg minden pikkpakk működött, rendben végig is mértem a mintáimat, csak éppen az eredmények szerint a kémia már megint nem működött. Vagyis újra ott vagyok, mint az elején. Illetve annyira talán nem, de ehhez holnap át kell rágnom magam az összes eddigi kísérlet eredményen, hogy rájöjjek, mi a baj. Hátha rájövök.

2017. X. 8. (V) - még 449 nap

A kérdést végül az élet (vagy a véletlen, cinikusabb felfogás szerint az autóbuszvezető) döntötte el. Tegnap este időben lefeküdtem, ma reggel fölkeltem, mosdás, öltözködés, dupla hagymás tükörtojás, a tegnap óta megszáradt esőköpeny összecsomagolása, bepakolás, a tegnap óta megszáradt cipő felvétele, és ki az autóbuszmegállóba. Mivel még volt 5-6 percem a busz érkezéséig, pár métert besétáltam a mellékutcába. A busz akkor ment el (még mindig 3 perccel a menetrend előtt), amikor visszafele kiértem a sarokig (kb. 3 m-re a megálló táblájától). Hogyan is mondta mindig nagypapi? (Valakitől idézte, de én csak tőle hallottam.) "Aki a vonatról lemarad, az mind rongy ember, mert a vonat hamarább sosem indul." Hát, a vonat tényleg nem.
Mivel a következő busszal már garantáltan elkéstem volna (amit nagyon utálok), inkább hazajöttem; elpakolom a szárítóból kikerült tiszta (és száraz) ruhámat, és majd megyek a délutánira. Legalább Koppenhágának egy új városrészét is megismerem.

[Folytatás este]

Koppenhága nevezett városrésze egy multietnikai (talán soknemzetiségű?) külváros, legalábbis a programfüzet szerint. (A 12 oldalas nyomdaterméket mégsem titulálhatom éneklapnak.) A templom (Haraldskirken, http://www.haraldskirken.dk/) a panelházak és az autópálya hangfogó sövénygyepűjének találkozásánál egy 1967-es építésű, modern, de szerintem otthonos és praktikus épület. Ha jól értettem, valami fekete-afrikai misszió is tart itt vasárnaponta istentiszteleteket angol nyelven, de ez engem annyira nem érint. Egyszer érdemes volt ide eljönnöm, főleg, hogy a busz ablakából oda-vissza egy csomó új környéket láttam (pl. mocsár a város szélén, illetve annyira nem is a szélén), de heti rendszerességgel túl sok lenne a kettő óra oda, kettő óra vissza.

Az it. a szokásos forgatókönyv szerint ment, négy nyelven felolvasott igével, néhány ismerős és néhány ismeretlen énekkel, gyertyagyújtással és békekézfogással, de volt zsoltárolvasás is. Ahhoz képest, hogy mennyire deklaráltan multikulti volt minden, szerintem jó ötlet volt egy népszerű ("minden dán ismeri") dán őszi énekkel kezdeni (persze angol fordításban).
A programfüzet szerkesztői igen kevés alapismeretet tételeztek fel a használókról (vagy biztosra akartak menni). A prédikációhoz pl. odaírták, hogy "az evangélium szövegét a lelkész a saját életünkre alkalmazza", a Miatyánknál pedig "ha ismered ezt az imádságot, akkor mondjad a saját nyelveden" megjegyzés szerepelt. Az úrvacsoránál a szokásosnál is lejjebb helyezték a lécet: "szeretettel hívunk mindenkit, aki Isten szeretetét és kegyelmét szeretné kapni". Hát izé, végül is lehet rá értelmes teológiai indokot találni.
Talán pont ezért tűnt föl (noha már lassan egy éve látom), hogy Dániában kizárólag térdelve vesznek úrvacsorát. A lelkésznek van egy saját kis térdeplője az oltárnál, és az utolsó (második) kör végén az ostyaosztó segítője is letérdelt egy külön bejáratú zsámolyra.

Egyébként hazafelé is az orrom előtt ment el a busz (elértem volna, de nem akartam a piros lámpánál átszaladni, ha nem is jött autó), és kis híján a vonat is ott hagyott. 16:43-kor úgy döntöttem, hogy nem a 16:44-kor, hanem a 16:45-kor induló vonat peronjához megyek ki, de már a mozgólépcsőn hallottam a jegyvizsgáló "ajtók záródnak" sípjelét. Szerencsére jófej volt, és a saját (nyitva maradt) ajtajánál megvárta rohanó ötösünket. Végül a buszról leszállva a közért felé menet még láttam, hogy egy rohanó srác nem éri el. Úgy tűnik, ez egy ilyen nap.
Vacsorára kipróbáltam egy alkoholmentes gyömbérsört, de nekem nagyon nem jött be. Viszont legalább tudom, mi az az íz, ami egy csomó itteni italban nem ízlik.

Holnap reggel modulteszt!

Amikor jól esik

2017. X. 7. (Szo) - még 450 nap

Laza 10 és fél óra szunyókálás után megmosakodtam, megborotválkoztam, megreggeliztem, megírtam a dán házit (meg még gyakoroltam egy kicsit), megnéztem a hivatalos postaládámat (semmi érdekes, csak banki számla átutalásról), megválaszoltam a héten félrerakott leveleimet és meghallgattam a Déli Krónika elejét.
Esni reggeli közben kezdett, és azóta sem hagyta abba (csak annyi változatosságot enged magának, hogy néha zuhog, néha pedig csöpörög). Őszintén szólva reménykedtem, hogy Tårnbyben kevésbé rossz a helyzet, de ez hiú (és meteorológus tájfutóhoz méltatlan) ábrándnak bizonyult. És futás közben annyira nem is volt annyira rossz (Mennyire? Mint amennyire vártam.), csak alig láttam a szemüvegemre csurgó víztől és folyamatosan attól féltem, hogy elcsúszom.

Odafelé már leszálláskor föltűntek a koppenhágai főpályaudvar 1. vágányán álló régi vagonok, de csak a csatlakozásom felé menet vettem észre az eléjük fogott gőzmozdonyt. Természetesen elhalasztottam a továbbutazást (ami nem volt egy nehéz döntés, hiszen abba az irányba (a repülőtér és Svédország felé) 10 percenként követik egymást a vonatok), és mentem én is gőzöst csodálni. Mint kiderült, pont ezért volt ott, a régi ruhába öltözött vasutasok (és utasok) nosztalgiavonatozást reklámozó szórólapokat osztogattak.
Taarnbyben leszállás után egy darabig tanácstalanul ténferegtem (ahol én vártam, ott pont nem volt egyetlen stadion sem), de a virslisütőnél nagy nehezen útbaigazítottak, az út túloldalán pedig már ott volt egy pont (gy. k. a verseny ellenőrzőpontja bójával). Az első néhány arra futó versenyzőt hiába kérdeztem, hogy merre van a versenyközpont (mint az öltözőben kiderült sokan voltak siketlimpiások), de a harmadik útbaigazított.

A lakóövezetek közti zöldterületeken futottunk. Amennyire meg tudtam állapítani (hiszen a szemüvegemen sem nagyon láttam át, és a levegő is igen párás volt), van ott sportpálya, szánkódomb, kutyasétáltató bozót, nyaralótábor zászlórúddal, "panelház" játszótérrel, görkorcsolyázó, deszkázó és bringázó aszfalt, andalgásra tervezett kanyargós mesterséges patak, szökőkút és még ki tudja, mi minden.
A pályakitűző nem bonyolította túl a dolgot: az 5 km-es pályánk a 3 km-es és a 2 km-es soros kapcsolásából keletkezett (a feltételezett csatlakozópontot 29:24-kor vettem le), így legalább a pontok számozásával nem kellett törődnöm (hiszen 31-től 55-ig még én is meg tudom jegyezni az egyesével növekvő számokat). A térkép ugyan nejlonban volt, de nem volt lehegesztve, ezért úgy tettem, mint Kató néni kabaréjának címszereplője, amikor pénzbehajtónak állt, mert megfigyelte, hogy a papírpénz kevésbé gyűrődik, ha a közepénél behajtja.
Két kisebb hibát követtem el. Egyszer az úton futás helyett a mezőn vágtam át, ami távolságban talán rövidebb volt, de mivel tájékozódnom nem igazán sikerült (továbbá az átázott fű alatti átázott talajon sem támogatta a komolyabb sebességet), időben rosszabbul jártam. Másodszor a térkép szélén jobbról kerültem meg egy háztömböt, pedig balra kellett mennem, és balra is volt egy átjáró.
Félpályánál észrevettem egy fickót, aki egy nagy rakás bójazászlót cipelt a vk. felé. Megijedtem, hogy lebontják alólam a pályát, de rövid fejszámolás után megnyugtattam magam, hogy akármilyen lassan is jövök, a versenykiírás szerinti bontás időpontja még nem jöhetett el. (A megnyugvást elősegítette, hogy a hátralévő ellenőrzőpontok is mind a helyükön voltak - ellentétben azzal az esettel, amikor annak idején a Virágvölgyben tényleg lebontották alólam a pályát.)
Evvel együtt nagyjából utolsó előttiként értem a célba, így gyakorlatilag volt egy saját öltözőm. (Mint amikor annak idején Párizsban egy saját busz vitt ki a repülőhöz, mint az utolsó utast. A bőröndöm le is késte rendesen a csatlakozást, de megnyugtatásul közlöm, hogy másnap rendben megérkezett.) Annyira át voltam ázva, amennyire az csak lehetséges. Mondjuk ez várható volt, úgyhogy eleve csak a legszükségesebbek voltak rajtam, és eleve mindenből hoztam magammal váltást. Illetve alsónadrágból nem, ui. abból még soha életemben nem volt rá szükség. Eddig. A majdnem-vízlepergető kapucnis-hosszúujjú futófölső és a nulla vízzáró képességű bozótalsó találkozásánál menetirányból a gatyámból is facsarni lehetett a vizet. Némi hezitálás után az olaszos megoldást választottam. (Tapasztaltabb mozgássérült-táborosok szerintem el tudják képzelni, másoknak meg nem kell feltétlenül tudniuk.) Idehaza (a cipő kivételével) természetesen minden ment kapásból a mosógépbe, én meg (hajvágás és hajmosás után) a zuhany alá.

A verseny honlapja ígér fényképeket, de a magam részéről nagyon nem számítanék rájuk. Ebbe az esőbe józan ember nem visz ki gépet.
Az eredménylista szerint az utolsó harmadban végeztem, de a győztes idő kétszeresén belül, és ezen a csúszós terepen, félvakon a 10 min/km sem olyan borzalmas. Persze már ezt a cipőmet is leírtam (gy. k. nem fogom jövő decemberben hazavinni), de azért az ő szempontjait is figyelembe vettem, és úgy kinézni sem akartam, mint a parkoltatók szoktak.

Összességében az 50 perc szaladgálás 6 óra távollétet jelentett, de ebben már a sült kolbász (ún. ebéd), a taarnbyi templom körbejárása és a bevásárlás (zsömlék, fánkok, gyümölcsök) is benne van.
Igaz ugyan, hogy itt minden faluban (és néha a falvak között is) van egy-egy erődtemplom, de én még mindig teljesen oda vagyok értük.Boldogan végiglátogatnám mindegyiket (sajnos a taarnbyi zárva volt), sőt a legszívesebben be is költöznék egybe (természetesen egy használaton kívülibe, ha egyébként lakható). A vörös téglás falaik, a masszív tornyuk, az aprócska bejárataik, körülöttük a fallal körbevett temető - szerintem fantasztikusak.

Azt még nem álmodtam meg, hogy holnap hova menjek templomba. Más programom nincsen, tehát szóba jöhet a rendes délelőtti (szinkrontolmácsolt dán) it. a Szász utcában, de lesz "nemzetközi" is délután egy számomra új helyen. Na vajon a felfedezés izgalma, vagy a "végre valahol lecövekelni" legyen az erősebb vágy?

2017. X. 6. (P) - még 451 nap

Első miniszterelnökünk (és a további 13 vértanú) halálának napján (gy. k.: ma) a technikusok avval fogadtak, hogy az éjjel már megint áramszünet volt. A héten már ez a második eset, hétfőn is erre érkeztünk be. Aznap az ICP számítógépének egy jó fél órán át tartott magához térnie, ma ez pár perc alatt megvolt. A mesterséges intelligencia kezd hozzáedződni a kihíváshoz.
Az elszívás (gy. k. a szellőztetés) csak később jött vissza, így a mintáim centrifugálása után a közös reggeli előkészítésével foglaltam el magam. Gunnar távollétében Liga vezényelte a mai "takarítónap"-ot, ami a pipetták kalibrálásából állt. Közben a mintáim is rotyogtak, így este úgy jöhettem el, hogy egy újabb sorozat vár mérésre. Persze mi haszna, ha megint nem sikerült.

Ne kiabáljuk el, de talán kilábaltam ebből a takonykórságból. Mások viszont most esnek ki a csatasorból: Claus délelőtt, a kínai srác (talán Ciao) ebéd után jelentett beteget, és indult haza.
Egy köremailből kiderült, hogy nekünk sem kell nélkülöznünk az influenzaoltást, a DTU is olyan jófej munkáltató, hogy kifizeti nekünk. (Emlékeztetőül: a városban plakátok hirdetik, hogy idős honfitársaink, izé, szomszédaink ingyen kapják.) Természetesen föliratkoztam, nehogy már pont az oltás maradjon ki a nagy viking kalandból. Azt persze még nem tudom, hogy a magyar oltási könyvembe vagy a dán "sárga kártyám" elektronikus rendszerébe könyvelik majd be a vakcinát. Nemzetközi oltási könyvem nincsen, az Fekete-Afrikára, Délkelet-Ázsiára, maláriára, sárgalázra meg ilyenekre van kitalálva, az Unión belül nem láttam értelmét kiváltani.

Egy másik email szerint újabb 3 évre beválasztottak a Radiokémiai Tudományos Bizottságba. Ez azért meghökkentő, mert ott eddig sem csináltam semmit. (Pontosabban ott sem. Bár nem kizárt, hogy ez a siker alapja.) Mindenesetre újra elvállaltam, hiszen miért is ne? Komolyra fordítva a szót: többnyire (azaz magamat nem számítva) igen nagyra tartom a bizottság tagjait, és nagy megtiszteltetés egy ilyen listában szerepelnem, noha sok vizet tényleg nem zavarok.

Hazafelé bevásároltam, itthon pedig a háziúr megkínált egy "frikadeller"-val. A tankönyvünk jellegzetes dán ételként emlegeti, ami annyiban igaz, hogy a háziak ezt ették vacsorára, de így elsőre szerintem semmiben nem különbözik a fasírttól.

Nagyon szépen köszönöm az otthonról küldött emaileket!
Holnapra kora délutánra beneveztem egy városi tájfutóversenyre Taarnby-be. Ez az első dán település, ahol életemben voltam, tekintve, hogy ez az első vasúti megálló a repülőtér felől. Vicces lesz ezúttal kifejezetten oda, és nem eggyel tovább, a repülőtérre menni. Sajnos az idő (ami ma kifejezetten kellemes napos volt) pont holnapra elromlani látszik, de talán nem fog egész nap zuhogni. Verseny előttre dántanulást, utánára mosást, talán vasalást, hajvágást, hajmosást tervezek. Meglátjuk, mi sül ki belőle.

2017. X. 5. (Cs) - még 452 nap

Reggelente már bőven søtétben ébredek. A napfelkeltét a buszból nézem (ha látszik). Risøbe már világosban érkezem, de átøltøzés után lámpát gyújtok.
Egyre hidegebbek is a reggelek. A hétvégén jó eséllyel átrendezem a ruhatáramat és áttérek a melegebb kabátra (egyelőre még bélés nélkül).

Dánon javarészt a hétfői modultesztre gyakoroltunk. Ketten (Corradó és Gunnar) már letették (ők ma nem is voltak). Nem akarom elkiabálni, de szerintem négyünknek-ötünknek is van esélyünk. A csoport nyolcadik tagjával senki nem tudja, mi van. Néha összefutunk a menzán, olyankor megkérdezi, mi van dánon, de az új tanévben még nem jött el. Anne szerint az elektronikus naplóba se lépett még be.
Óra után tájékoztattam Anne-t a Szabadság híd és Gustav Eiffel kapcsolatáról (azaz annak hiányáról). Ő nagyon megköszönte, hogy utánanéztem; állítása szerint neki az idegenvezető mondta Budapesten. Ez legalábbis érdekes, de azért messzemenő következtetéseket ne vonjuk le belőle. Ugyanis az órán Anne azt is említette, hogy Dániában kötelező arcképes igazolványt hordanunk magunknál - amiről a dán kollégák (akiket persze óra után rögvest megkérdeztem) még soha nem hallottak. Az, hogy Magyarországon ez történetesen így van, az persze előttem is ismert (jó magyarként itt is mindig van a zsákomban vagy a zsebemben egy személyi meg egy marék egyéb kártya), de Dánia az Unió azon kevés országainak egyike, ahol még csak kötelező igazolvány sincsen. A vikingeknek TAJ-kártyájuk és többnyire bankkártyájuk van, útlevelük és jogosítványuk is lehet, de a személyit nem ismerik. Nem is kell nekik. Lehet, hogy ez a szabály csak a külföldiekre vonatkozik? És igazoltatás nélkül honnan tudják, hogy ki a külföldi? (Vagy éppen a nem külföldi?) Tartogat még a viking világ rejtélyt dögivel.

Mivel itthon már kezdett gyanússá válni, hogy a másik lakót már napok (vagy hetek?) óta nem látom (noha Risoeben a minap összefutottunk), megkérdeztem a házinénit; aki elmondta, hogy Alexandru valóban kiköltözött. Részleteket (okokat nem mesélt (vagy én nem értettem, ui. többnyire dánul nyomta), én meg nem kérdeztem (vissza).

A molibdénes mérések eredménye elkeserítő. Egy (egyébként érthetetlen) hibát talán ki tudok küszöbölni, de van egy nagyobb is, amit végképp nem értek.

2017. X. 4. (Sz) - még 453 nap

Reggel a borotválkozás miatt csak az eggyel későbbi busszal (pontosabban annak a mentesítőjével) mentem, de úgy tűnik, a rendszer túljutott a tanévkezdés nehézségein, pár perc késéssel simán beértünk. Többnyire hideg volt és esett (estére még jobban lehűlt és még többet esett), úgyhogy a mai munkanapot munkával töltöttem. (Azért hazafelé volt egy rohamtempójú bevásárlás, most pedig némi dántanulás is.) Az előzetes eredmények vegyesen biztatóak és elkedvetlenítőek, részletes kiértékelés holnap. Valószínűleg el is megy majd rá a nap, de ha estére rájövök, mi is folyik itt, akkor megéri.

Megvannak az eredmények tegnapról, semmi rendkívüli. A 31 percemmel a mezőny 2/3-ánál vagyok, 3 perccel Adam után. (Ez kezd üzemszerűvé válni, a srác egyre jobb. Ami persze teljesen érthető, és nyilván nem baj.) A győztes természetesen Allan 24 perccel, aminek még a másfélszeresében is bőven benne vagyok. Sok időt nem hagytam benne, talán ha egy-két apróbb tévedésem volt, egyik sem komoly. Városi sprinten ez erősen mázli is, de most mázlim volt. Az, hogy ennyit tudtam, az lényegében erőnlét és futás-állóképesség.
A verseny fő jellegzetessége természetesen az volt, hogy mindenütt víz volt. Tavacska, csatornák, mocsarak. Természetesen a fű is lucskos volt az esőtől, de a Dániában többé-kevésbé végigversenyzett szezon vége felé ez már kezd nem izgatni. Célba érés után természetesen zoknit is váltottam, azóta talán már megszáradt. A manó tudja, ezek a vikingek hogyan nem fáznak meg - tudniillik ők még cipőt se nagyon váltanak. A fjord partja is meglepően közel volt. Egy szép napon talán még kijövök ide, sétálgatni egyet a parton.
A körbeszaladgált épületek némelyikében valószínűleg laknak (az egyik ablakon kutyafuttában benézve mintha egy mozgássérültet láttam volna), de az utcán illetve a parkban nem volt nagy forgalom (rajtunk kívül - mi olyan 40-en voltunk). Autóra például alig emlékszem. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy elhagyatott településen, sorsukra hagyott épületek között futkároznánk. (Az épületek kora alapján valamelyik budapesti kórház vagy klinika telephelyén is lehettünk volna.) A füvet viszont nyírják, tehát valami életnek azért kell lennie.
Az oda- és visszajutás meglepően könnyen ment. Némi keresgéléssel kiderítettem, hogy két utcányira viszonylag gyakran jár egy busz. Visszafelé ugyan rohannom kellett, hogy elérjem, de sikerült. Csak az átszállásnál volt vacak, hogy újra futnom kellett. Akka jutott eszembe, amikor azt mondja Nielsnek: Nagyon sajnálom, hogy már megint nem alhatsz.

2017. X. 3. (K) - még 454 nap

Összeült a dán országgyűlés, a Folketing (ezt az alkotmány szerint ugyanis október első keddjén kell megtenniük), Claus pedig megjavíttatta a bringámat. Valószínűleg már tegnap megtette volna, de akkor nem találkoztunk.

Délelőtt az eddigiekhez képest vacakabbul volt az orrom, de délutánra kifejezetten jobban lett. Átlagosan tehát semmi változás.

Dánról az egyik diák (aki egyébként mongol) a múlt héten Budapesten járt, így egy kicsit erről a városról beszélgettünk. A tanárnő szerint (aki a tavasszal szintén járt ott) a Szabadság hidat Gustav Eiffel tervezte. Szerintem nem, én csak a Nyugati pályaudvarról tudtam. Itthon utánanéztem, de nem találtam kapcsolatot Eiffel és budapesti híd között (noha tagadhatatlan, hogy Eiffel rengeteg hidat tervezett). Még nyomozgatok egy kicsit a témában, és majd csütörtökön referálok.
Érdekes, hogy nyelvórán milyen gyakran előkerülnek ezek a hidak. Kb. 15-20 éve angolon se tudta senki, hogy a Kossuth híd olajcsövekből épült.
Annyi mellékhatása viszont lett a témának, hogy a budapesti hidak fényképeit nézegetve egyből honvágyam lett.

Délután (vagy inkább este? Szóval kevéssel naplemente előtt) volt rohangálás is, de arról majd holnap mesélek. Egyrészt, mert holnap várhatóan úgysem lesz más írnivalóm, másrészt pedig addigra talán eredmények is lesznek.

2017. X. 2. (H) - még 455 nap

Ahhoz képest, hogy néhány dán legényt rövidnadrágban láttam (persze focistákat edzésről hazafelé menet délután), én reggel fáztam rendesen. A sapka és a sál nem volt elég a risoei szél ellen, úgyhogy holnap melegebb nadrág jön.
Egyébként szinte egész nap esett vagy csöpögött. Még amikor a Nap sütött, akkor is - viszont munkába menet szivárványt is láttam.
Nagyon tudnám értékelni, ha holnap nem tenné, legalábbis az esti edzés idején. Ha jól vetettem össze a "versenykiírást" az autóbusz-menetrenddel, akkor a Nyugati Kórház mellett leszünk, a bolondokházán túl, de még a menekültek (vagy migránsok) szállásán innen.
Az elvesztett helyosztónak eddig még nem nagyon van visszhangja. Az egyesületi honlapra kikerült egy beszámoló, illetve jött két körlevél (egy dzseki elvesztéséről és megtalálásáról), semmi egyéb.
Mivel a győztesek érzéseiről sincs információm, úgy gondoltam, hogy a bennünket lenyomó Soroe-iek és Kelet-Birkeroed-iek előtt egy evangélikus focicsapat győzelmi képével tisztelgek: https://www.facebook.com/evfcofficial/photos/a.1773073626282312.10737418...

Lebuktunk

2017. X. 1. (V) - még 456 nap

A tegnapi koncert (ha jól értettem, négy iskola énekkarának közös produkciója) igen élvez élvezetes volt, de némi csalódást jelentett, hogy negyed óra alatt lezavarták, nekem viszont 3 órám elment vele (a ritka menetrend szerinti utazás miatt). Persze a mai nap kihozatala sem sokkal jobb, háztól házig 7 és fél órát töltöttem távol (csak azért nem nyolcat, mert Vindingében a busz kvázi az orrom előtt ment el, és Allanék jófejségből hazahoztak, amiért egyébként ezúttal sem voltak hajlandók elfogadni semmit). Az alelnökné szerint ez is oka, hogy a kívánatosnál kisebb tömegek jönnek tájfutni.
[A képet azért némileg árnyalja, hogy az elmúlt kb. másfél órában Harry Pottert moziztunk a háziak egy részével (Főnix Rendje). Még tart, de a vége már nem érdekel.]

Tegnap egyebek mellett porszívóztam, az Ügyfélkapumban megnéztem az adóhatóság értesítését (sikeresen átutalták az 1%-omat jelen honlap tulajdonosának), Steen a tél közeledtére tekintettel valamit át akart állítani a fűtési rendszeren (padlófűtés a fürdőszobákba?), de a legizgalmasabb talán az, hogy véletlenül rábukkantam egy kedves ismerősöm naplójára, amit a külföldi tanulmányairól kezdett írni: http://peregrination.blog.hu Mivel Zizi (még) nem vezet elektronikus naplót, Lacié pedig május óta stagnál, pillanatnyilag ez az egyetlen működő "testvéroldal".

A mai nap a megszokott mederben kezdődött: tükörtojás (elővigyázatosan egy kis fej hagymával), csatlakozás a Vindinge-i kis közértnél, majd visszafordulás Patrick otthon felejtett műholdas karórájáért. A helyszínre jutás viszont a szokásosnál feltűnően macerásabban ment, talán az új GPS-kütyünek, talán a nem egyértelmű versenyértesítőnek köszönhetően (a jelzett címen kihalt parkoló, a menekülőútvonalon zsákutca, áthatolhatatlan árok az út közepén stb.). Megjegyzendő, hogy a hazajutás is számos tévelygéssel volt tarkított, de amikor nagy nehezen leparkoltunk egy mellékutcában, és rohamléptekkel megindultunk a VK felé, ezt még természetesen nem tudtuk.

Mivel négyünk közül én rajtoltam utoljára, rengeteget filózhattam, hány és melyik felső legyen rajtam. Végül a hosszú ujjú-kapucnis futópóló nyert (ami egyébként nem is bizonyult rossz választásnak).
H35B-ben mentem, de az első néhány pont kicsit erősnek tűnt (bár lehet, hogy csak én éreztem így). Mindenesetre hamar rájöttem, hogy a reggel óta kisebb megszakításokkal, de folyamatosan tartó esőzésnek-szitálásnak előnye is van: a nedves aljnövényzetben igen jól ki lehetett venni, hogy az előző két órában merre mentek a sporttársak. (Ezt indián nyomkövető táborban bizonyára részletesebben is tanítják, de én olyanban sosem voltam.)
Igazi dán verseny volt, jóformán az egész versenyterület vízben állt. A 16 pontomból 9 hivatalosan is vizes volt (mocsár illetve vizes árok), de minden ösvényen tócsák és sárgödrök éktelenkedtek. A cipőm és a zoknim természetesen már a 2. ellenőrzőpontnál átázott, de ez lassan kezd nem zavarni. Érthetetlen módon a nadrágomon megúszta szárazon. Egy Soroe-i srác nem volt ilyen szerencsés. Amikor megláttuk a 10. pontunkat (most is a H14-gyel és a H16B-vel azonos pályám volt - Adam 6 percet rám vert, de Patricknál gyorsabb voltam), ő lelkesen nekiindult irányba, és térdig belemászott valami békanyálas gusztusosságba. Először tisztelni akartam, hogy milyen kemény versenyző (én egy töltésen szaladtam körbe), de kiderült, hogy nem direkt csinálta (a célban megbeszéltem vele, hogy 3 éve tájfut).
Rajta kívül egy - hozzám hasonlóan - azonosíthatatlan, tiszte feketében futó fickóval fogtunk jóformán egyszerre egy csomó pontot, egyszer én követtem őt, máskor ő engem.
Egyszer sem tévedtem el, de nem is kockáztattam; akkor is úton futottam, ha lett volna esély rövidítésre. Egyébként szerintem nem nagyon volt, bár senkivel nem beszéltük végig a pályánkat. Az átlagom 10,32 min/km, erdőben ennyit tudok. A befutásnál sokaknál gyorsabb voltam - de ez senkit sem érdekel.

Érdekes, hogy az eredmények ezúttal monitorokon, világos elrendezésben és valód időben jöttek. Átöltöztem, majd vettem egy pizzás csigát és két süteményt. (A virsli már elfogyott, viszont versenyeken a házi süti még a risoei - egyébként igen mérsékelt árfekvésű - menzánál is olcsóbb.) Közben az alelnöknétől és a valószínűleg a lányától néhány új szakkifejezést tanultam. Úgy tűnik, náluk családi vonás, hogy jófej módon lelassítják a beszédüket a kedvemért.

A végeredményt már a címben olvashattátok. Csak a Holbaek-ieket előztük meg, a másik két egyesület jobbnak bizonyult, így kiestünk a 2. osztályból. Jövőre a 3. osztályban futunk. (Vicces, bár tagadhatatlanul kedvező lenne, ha egy év múlva - akkor már vastagon kifele álló szénával - az inverz eseményről számolhatnék be.)
Hivatalosan nagy presztízsveszteség ért bennünket, de ezt senki nem mutatja. (Persze lehet, hogy csak a versenytársak előtt nem, és odahaza van illetve lesz némi kiborulás és fejtörés.) Az egyesületi eredményhirdetés a megszokott jó hangulatban és a megszokott forgatókönyvnek megfelelően zajlott. Jubiláns most nem volt, a kategóriagyőztesek és a sorshúzás néhány szerencsés nyertese kapott némi ajándékot (többnyire cukorkát). Morten beszédéből nem sokat értettem, de olyan lehetett, mint a Luther-499 eredményhirdetései a tavalyi Szélrózsán: néhány rövid és lényegre törő mondat, világos mondanivaló, az ajándékok átadása és taps. Utána néhány nagymama-nagypapa rutinos mozdulatokkal szétkapta a sátrat (ami tagadhatatlanul jó szolgálatot tett ebben az időben), és megindultunk haza.